Miskolc-Diósgyőri Görögkatolikus Parókia

Görögkatolikus egyházunkban ismerősen cseng a Jaczkovics név. Aki csak egy kicsit is ismeri történelmünket, hallott már a debreceni bombamerényletről, s annak egyik áldozatáról, Jaczkovics Mihály helynökről. Kevesen tudják azonban azt, hogy a tragikus sorsú helynök Sándor nevű testvére szintén gyilkosság áldozata lett, mégpedig alig öt évvel öccse halála után.

Jaczkovics Sándor 1854-ben született, 1882-ben szentelték a Munkácsi Egyházmegye papjává. A Nagy Háború viszontagságait és az azt követő megpróbáltatásokat az Ungvár melletti Alsódomonya parókusaként élte át. A háború után Kárpátalját a csehek szállták meg és katonai közigazgatást vezettek be. Ennek egyik fontos központja volt Ungvár, ami a városban és annak környékén számottevő és állandó katonai jelenléttel járt együtt.

A háborús évek egyik jellemző lelkipásztori problémája volt a fronton harcoló vagy hadifogságban sínylődő katonák házasságának megmentése, az otthon maradt és gyakran teljes bizonytalanságban élő feleségek megerősítése. A házastársi hűtlenség kísértése különösen is erős volt azokon a területeken, melyek katonai közigazgatás alá kerültek. Ilyen körzet volt Ungvár környéke is, s ez a helyi lelkészektől nagy figyelmet igényelt.

Jaczkovics Sándor vasárnapi prédikációiban rendszeresen felhozta a házassági hűtlenség problémáját, s ezzel kiváltotta egyesek haragját. 1919. június 8-án, pünkösd vasárnapján különösen is nagy visszhangot keltő prédikációt mondott, aminek tragikus következményei lettek. Még aznap este megállt a parókia előtt egy katonai teherautó, melyből cseh katonák ugrottak ki és magukkal hurcolták a parókust. Az összesereglett hívek megfélemlítve figyelték, ahogyan a fegyveres katonák papjukat kiráncigálják otthonából és betuszkolják a teherautóba. Eljárásuk kíméletlensége mindenkit megdöbbentett: azzal sem törődtek, hogy a parókus jobb lábára rácsapott kocsiajtó a sarkát szilánkosra törte.

A katonák Ungvár felé vették az irányt, de az elhurcolt lelkészt nem vitték be a városba. A falubeliek nem sokkal később lövéseket hallottak az Ung-csatorna hídja felől…

A hívek csak másnap kora reggel merték értesíteni Papp Antal munkácsi püspököt, aki titkárát, Sztojka Sándort bízta meg azzal, hogy feljelentést tegyen. A titkár az ungvári rendőrkapitányságon csak cinikus megjegyzéseket kapott, segítséget nem. Ezért személyesen ment ki Alsódomonyára, s a legrosszabbtól tartva a hívekkel együtt az Ung-csatorna mentén keresni kezdte az elhurcolt parókust. Sokáig nem tartott a keresés, mert a híd mellett a csatorna vizében hamar megtalálták Jaczkovics Sándor holttestét. Már az első, helyszíni vizsgálat nyilvánvalóvá tette, hogy gyilkosság áldozata lett: testén több bajonettől származó szúrást találtak, míg arcát puskagolyó roncsolta szét.

A meggyilkolt parókust másnap a helyi temetőben temették el. Az egyházmegyei hatóság megtette a feljelentést, de a rendőrség érdemi vizsgálatot egyáltalán nem végzett. Mindenki tudta, hogy a cseh katonák gyilkolták meg a parókust, s az is nyilvánvaló volt, hogy miért.

Jaczkovics Sándor nemcsak az erőszakos halál tekintetében osztozott öccse, Mihály sorsában, hanem abban is, hogy a haláláért felelős tettesek az ő esetében is büntetlenek maradtak. Ahogy Jaczkovics Mihály gyilkosait, Cataraut és Kirilovot soha sem vonták felelősségre, úgy Jaczkovics Sándor gyilkosai is elkerülték a földi igazságszolgáltatást.

A tragikus sorsú pap történetét 1928-ban egykori tanítványa, Gulovics Titusz Péter írta meg a Máriapócsi Naptárban. 1944-ben a temetésén diakónusként szolgáló Mondy Miklós emlékezett meg Jaczkovics Sándorról a Görögkatolikus Szemle hasábjain.

Forrás és fotó: Byzantinohungarica.com

Magyar Kurír

 

A közelmúltban jelent meg olasz nyelven egy kötet az életéről (Il sacco a pelo e la Croce – Autobiografia di un figlio dei fiori che si è scoperto figlio di Dio, azaz Hálózsák és kereszt – Egy hippi önéletrajza, aki felfedezte, hogy Isten gyermeke címmel).

Paul Iorio 1952-ben született New York államban, Syracuse-ban. Sokféle határhelyzetet élt meg, a hiteles, teljes életet kereste szüntelenül. 1968-ban, 16 évesen kezdett lázadni szokványos élete ellen. Rómában járt amerikai iskolába, ahol színházművészetet is tanult, és ez magával ragadta. Amerikaiként teljes mélységében átélte a ’68-as mozgalom lelkületét. Az Egyház archaikusnak, meghaladottnak tűnt számára, ezért elhagyta. Rendezőként diplomázott Amerikában, kísérleti színházat csinált egy olyan mester tanítása nyomán, aki a színház gyökerét nem a klasszikus elődökben, hanem a rituálékban látta. Egy idő után úgy érezte, természetfeletti erők játékává vált, sámáni, negatív hatalmak szolgája lett. Visszatekintve úgy érzi, rendezőként kicsit magát tette Isten helyébe.

Ezt követően Amerikában élt egy hippiközösségben, a „virág gyermekei” között. Pénztelenül utazgatott velük Kalifornában egy furgonban, majd úgy döntött, egyedül, autóstoppal Mexikóba megy. A sivatag fordulópontot jelentett az életében: egyedül volt, csak kígyók és más vadállatok vették körül éjszaka. Újra feléledt benne, amit hittanon tanult, hálózsákja mellé a kereszt jelét rajzolta, és életében először szívből imádkozott. Úgy érzi, akkor is az isteni gondviselés vezette útján, Isten beavatkozásainak tekinti utólag mindazt, ami ott történt vele: egyszer egy domonkos szerzetes vette fel autójába, és beszélgetett vele, Mexikóban egy keresztény közösségnél lakott, akik nagy szeretetben éltek együtt.

Hajléktalanként is élt Amerikában és Európában, a legszörnyűbb Amerikában volt, ahol a haldoklók felett is átléptek az emberek. Éhes volt, fázott, de úgy érzi, a nyomorúság legmélyét ott sem érintette: mindig volt egy fogkeféje, mint egy mentőöv, amely segített megőrizni a méltóság utolsó darabját.

Huszonkilenc évesen úgy érezte, harmincévesen majd döntenie kell, mit kezd az életével. Elnyert egy színházi pályázatot, és Olaszországba ment. Meg akarta érteni, létezik-e az Isten, akiről szülei beszéltek neki. Szövetséget kötött vele, megfogadta, hogy minden reggel imádkozik, és fejezetről fejezetre elolvassa a Bibliát. Olaszországba érve tizenöt év után elment gyónni, elsorolta a bűneit – motort lopott, kábítószerezett… – és a pap csak annyit mondott, mondjon el három Üdvözlégyet. Három nap múlva Firenzében is elment gyónni, mert ezt az előzőt nem tekintette igazi gyónásnak. A gyóntató domonkos szerzetes, miután neki is elsorolta a bűneit, megkérdezte, mikor gyónt utoljára, és amikor megtudta, hogy három napja, nagyon megharagudott rá. Paul akkor megértette az Isten jóságát: annyira szereti, hogy valóban megbocsátotta akkor a bűneit, de ő nem hitt ebben.

Kutatni kezdett a szerzetesrendek között, és Assisiben kötött ki, ahol egy valóban igaz embert ismert meg Szent Ferencben, aki végtelenül szerette az Urat, és mindenét odaadta, a szegénységben találta meg a gazdagságát. Úgy érzi, végre rátalált a szabadságra, az életre, a küldetésre. Tudja, hogy pénz nélkül elindulhat a világ bármely tájára, semmi nem hiányozna neki. Szerzetesként különböző helyzetekben élt az utcán, kis közösségekkel járták Európát püspöki engedéllyel, pénz nélkül, az utcán aludva, koldulva, imádkozva, sőt, szentmisét is mutattak be ott. Húsz éven át élt így, a legmélyebb élménye az volt, amikor Bukarest csatornáiban patkányok és csótányok között lakó gyerekek társaságában töltött napokat. Az utcagyerekek magukkal ragadták a szívét, megértette a megtestesülést a betlehemi Gyermekben.

XVI. Benedek pápasága utolsó évében Rómában élt szép, ám kemény életet egy éven át hajléktalanként. Az volt az álma, hogy utcán élő közösségeket hozzon létre, falak nélküli kolostorokat. Egyik mestere, a vértanúhalált halt Luigi Padovese úgy tartotta, Jézus olyan közösségeket hozott létre, amelyeknek nem volt olyan helyük, ahol megpihenhetnek: pénz nélkül küldte el tanítványait, úton lévő közösségekben. Paul számára is ezek jelentették a legmélyebb tapasztalatot. Úgy véli, ez a fajta ferences jelenlét a világban hihetetlenül fontos, és teljes összhangban van Ferenc pápa tanításával. 

Jelenleg a remeteség létformájával próbálkozik. Paradox módon ez éppen a szabadság ellentéte – ám az ember az önfegyelemben is megtalálhatja a szabadságot. Megértette, hogy a legnagyobb szabadsága Jézusnak volt a kereszten, amikor mozdulni sem tudott.

Paul Iorio nem panaszkodik, elégedett az életével. Életrajzi kötetével arra akarja buzdítani az embereket, hogy úgy olvassák élettörténetüket mint az üdvösség történetét, vagyis figyelmesen fürkésszék Isten jelenlétét, beavatkozását létezésükbe. „A keresztség által Isten gyermekei vagyunk, de ezt gyakran nem hisszük el…, és végül csak a saját emberi, nem isteni dimenziónkban élünk. Azt hiszem, fel kell ismernünk az ajándékot, amit Isten ad nekünk, és hinnünk kell benne… azt az ajándékot, hogy befogadott minket gyermekei közé” – vallja. 

Forrás: Aleteia, TV2000

Fotó: Aleteia

Fordította: Thullner Zsuzsanna

 

A riporter a helyi katolikusok életébe enged bepillantást, s amit Claude Ondogan atya elmond neki, elég hátborzongató. A keresztények általában is célpontjai a jelenleg is aktív terrorcsoportoknak, de ezek a keresztények menekültek, gyakran valóságos rabszolgák, még törzsi harcok is dúlnak köztük, de az egyiptomi hatóságok nem tesznek semmit. A szervkereskedők annál inkább. Mindezek ellenére is: van remény.

Kairó Ábászéja kerületében nincsenek felhőkarcolók. A sikátorok betonozatlanok, szerves hulladék bűze eszi bele magát az ember orrába, ahogyan átvág rajtuk a tűző napsütésben. Beteg, szikkadt növények és betonfalak árnyékában heges arcú fekete férfiak ülnek. A szemük villan, ahogyan elhaladok mellettük. Mezítlábas fekete gyerekek szaladnak a játékaikkal, csilingelő nevetésük visszaverődik a falakról. Fél éve jártam már itt ugyan, de akkor koromsötét éjszaka volt. Útbaigazításra szorulok.

„Merre van a Szent Szív-templom?” – kérdezem az egyik férficsoporttól. Szudániak egytől egyig. Látszik rajtuk – egy idő után az európai is képes különbséget tenni afrikaiak között. A szudániaknak például mandulavágású a szemük. Tökéletes fehér fogsorok szikráznak az árnyékban – a férficsoport felderül a kérdésemre. Egyikük feláll, és végigvezet a sikátoron, egészen egy kétméteres betonfalig kísér, amelynek tetején gondos kézzel odaragasztott üvegszilánkok csillognak. Az embernek az az érzése, mintha katonai erődítménynél járna.

Bakhita Szent Jozefina Margit (1869–1947) portréja a templomban. Szudáni születésű rabszolga volt, aki később Olaszországban dolgozott apácaként. 2000-ben a Római Katolikus Egyház szentté avatta

„Ha befordulsz, ott van a templom főbejárata” – mondja a férfi. Kezet fog velem, visszaindul a többiekhez. A sikátor bejáratánál fehér ruhás egyiptomi rendőrök ülnek egy őrbódé mellett. Ragasztószalaggal egymáshoz rögzített dupla tárak állnak ki kalasnyikovjaikból. Ellentétben a város gazdag negyedével, ahol gyakran látni töltetlen fegyvert az őröknél, itt minden puskában éles lőszer van.

A Szent Szív római katolikus templom és iskola bejárata egy vastag acélkapu. Kétszer átterelnek az elé állított fémdetektoron, mire beengednek. Az őrök figyelme nem kifejezetten nekem szól. Az országban jelenleg is aktív takfíri terrorcsoportok kiemelt célpontjai a keresztények, én pedig az országban élő legszegényebb, külföldi keresztényekhez igyekszem.

Az ENSZ menekültügyi főbiztossága szerint jelenleg 221 ezer menekült él Egyiptomban. Ezeknek a menekülteknek több mint kétharmadát szudániak és szíriaiak teszik ki. Ám míg a szíriai menekültkrízis jól reprezentált az európai médiában, a Szudán felől Izrael és Egyiptom felé hömpölygő embertömegek gyakorlatilag a radar alatt maradnak.

Pedig Szudán folyamatos polgárháborúi, etnikai tisztogatásai újratermelik a menekülőket minden évben, akik annak dacára is nekivágnak az útnak Kairó és Tel-Aviv felé, hogy a Sínai-félsziget izraeli határszakaszán tűzparancs van érvényben a menekültek ellen. Ha az egyiptomi hadsereget sikeresen el is kerülik, beduin bűnbandák vadásznak rájuk, akik vagy váltságdíjért engedik el őket, vagy egyszerűen eladják a szerveiket a virágzó egyiptomi szerviparnak. Izrael sem kér már a szudáni bevándorlókból. Azok, akik valahogyan mégis eljutnak Kairóba, szembesülnek az ország rasszizmusával, mind társadalmi, mind intézményesített szinten. Rabszolgaként dolgoztatják őket, és az ellátórendszerek teljes hiánya miatt gyakorlatilag hamar illegális bevándorló státuszba kerülnek.