A Szentatya november 19–26. között keresi fel a két ázsiai országot, a helyi politikai vezetők és püspökök meghívásának eleget téve. II. János Pál után Ferenc a második pápa, aki Thaiföldre és Japánba utazik.
A szentszéki sajtóközpont igazgatója, Matteo Bruni jelentette be az újabb apostoli utat, amelynek keretében Ferenc pápa november 20. és 23. között Thaiföldön, majd 23. és 26. között Japánban tartózkodik. A felkelő nap országában Tokió, Nagaszaki és Hirosima városát keresi majd föl. Az út részletes programját később teszik közzé.
Az apostoli út első állomásának mottója – „Krisztus tanítványai, missziós tanítványok” – az 1669-ben alapított sziámi apostoli vikariátus idei jubileumára utal. A 350. évfordulóra emlékeztet a pápai út logója is, amelyen a mosolygó és áldást osztó Ferenc pápa látható. Alul egy vitorlás az evangelizáció szimbólumaként, melynek az árbócán három keresztvitorla feszül, a Szentháromságot jelképezve. A hajó Szűz Mária stilizáltan ábrázolt kezébe simul, amelyen egy aranyozott kereszt buzdítja a thaiföldi katolikus egyházat arra, hogy tanúskodjon az örömhírről. Ez mintegy visszautal Ferenc pápa üzenetére, melyet januárban küldött az ázsiai püspöki konferenciák hittani bizottságait vezető elnökök bangkoki találkozójára a Hittani Kongregáció küldöttségén keresztül. Akkor így írt a Szentatya: „Ti e nagy földrészről gyűltök össze, amelyet a vallási, nyelvi, kulturális sokszínűség jellemez, hogy megerősítsétek közös felelősségeteket az egységre és a katolikus hit integritására, valamint hogy új eszközöket és módozatokat találjatok a tanúságtételre az evangéliumról korunk kihívásai közepette.”
A japán apostoli út az élet és a teremtett világ védelmére összpontosít. Mottója: „Megóvni minden életet”, melyben az angol protect (megóvni) szó T betűje keresztet formáz. Az idézet Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikájából való, amely közös otthonunk védelmével foglalkozik. Arra buzdít, hogy tiszteljük nemcsak minden személy méltóságát, de a környezetet is – főként egy olyan országban, mint Japán, ahol az atomfenyegetés tartós probléma.
A pápai út logóján három különböző színű láng fonódik egybe. A piros a vértanúkra emlékeztet, akik a japán egyház alapját adták. A kék láng Szűz Máriát jelképezi, aki gyermekeiként öleli át az egész emberiséget. A zöld pedig Japán természeti kincseire utal, s egyben a küldetésre, hogy hirdessük a remény evangéliumát. A lángnyelveket egy vörös kör övezi, mely napkorongként ölel körül minden életet, és a szeretet szimbóluma. Alatta a felirat: „Óvj minden életet. Ferenc pápa Japánban 2019”. A kék betűk mellett balra Ferenc pápa stilizált alakja látható, amint áldásra emeli kezét.
Ezzel valóra válik Ferenc pápa kívánsága, amelyet egy éve, 2018. szeptember 12-én fogalmazott meg, amikor a Tenso Keno Siszetszu Kensoukai nevű japán társulat tagjaival találkozott a Vatikánban. „Megragadom az alkalmat, hogy bejelentsem: jövőre szeretnék ellátogatni Japánba. Reméljük, hogy sikerül” – mondta akkor a pápa, és ez a reménye alig két hónap múlva valósággá válik.
Forrás:Â Vatikáni Rádió
Az olasz-amerikai származású Paul Iorio eredetileg hippiként élt, „a virág gyermekei” között, végül felfedezte, hogy Isten gyermeke. Élt hajléktalanként is, aztán minorita szerzetesként bejárta a világ útjait, hogy elvigye az evangéliumot a kicsinyeknek, az utolsóknak, a hajléktalanoknak, kábítószerfüggőknek.
Â
A közelmúltban jelent meg olasz nyelven egy kötet az életéről (Il sacco a pelo e la Croce – Autobiografia di un figlio dei fiori che si è scoperto figlio di Dio, azaz Hálózsák és kereszt – Egy hippi önéletrajza, aki felfedezte, hogy Isten gyermeke címmel).
Paul Iorio 1952-ben született New York államban, Syracuse-ban. Sokféle határhelyzetet élt meg, a hiteles, teljes életet kereste szüntelenül. 1968-ban, 16 évesen kezdett lázadni szokványos élete ellen. Rómában járt amerikai iskolába, ahol színházművészetet is tanult, és ez magával ragadta. Amerikaiként teljes mélységében átélte a ’68-as mozgalom lelkületét. Az Egyház archaikusnak, meghaladottnak tűnt számára, ezért elhagyta. Rendezőként diplomázott Amerikában, kísérleti színházat csinált egy olyan mester tanítása nyomán, aki a színház gyökerét nem a klasszikus elődökben, hanem a rituálékban látta. Egy idő után úgy érezte, természetfeletti erők játékává vált, sámáni, negatív hatalmak szolgája lett. Visszatekintve úgy érzi, rendezőként kicsit magát tette Isten helyébe.
Ezt követően Amerikában élt egy hippiközösségben, a „virág gyermekei” között. Pénztelenül utazgatott velük Kalifornában egy furgonban, majd úgy döntött, egyedül, autóstoppal Mexikóba megy. A sivatag fordulópontot jelentett az életében: egyedül volt, csak kígyók és más vadállatok vették körül éjszaka. Újra feléledt benne, amit hittanon tanult, hálózsákja mellé a kereszt jelét rajzolta, és életében először szívből imádkozott. Úgy érzi, akkor is az isteni gondviselés vezette útján, Isten beavatkozásainak tekinti utólag mindazt, ami ott történt vele: egyszer egy domonkos szerzetes vette fel autójába, és beszélgetett vele, Mexikóban egy keresztény közösségnél lakott, akik nagy szeretetben éltek együtt.
Hajléktalanként is élt Amerikában és Európában, a legszörnyűbb Amerikában volt, ahol a haldoklók felett is átléptek az emberek. Éhes volt, fázott, de úgy érzi, a nyomorúság legmélyét ott sem érintette: mindig volt egy fogkeféje, mint egy mentőöv, amely segített megőrizni a méltóság utolsó darabját.
Huszonkilenc évesen úgy érezte, harmincévesen majd döntenie kell, mit kezd az életével. Elnyert egy színházi pályázatot, és Olaszországba ment. Meg akarta érteni, létezik-e az Isten, akiről szülei beszéltek neki. Szövetséget kötött vele, megfogadta, hogy minden reggel imádkozik, és fejezetről fejezetre elolvassa a Bibliát. Olaszországba érve tizenöt év után elment gyónni, elsorolta a bűneit – motort lopott, kábítószerezett… – és a pap csak annyit mondott, mondjon el három Üdvözlégyet. Három nap múlva Firenzében is elment gyónni, mert ezt az előzőt nem tekintette igazi gyónásnak. A gyóntató domonkos szerzetes, miután neki is elsorolta a bűneit, megkérdezte, mikor gyónt utoljára, és amikor megtudta, hogy három napja, nagyon megharagudott rá. Paul akkor megértette az Isten jóságát: annyira szereti, hogy valóban megbocsátotta akkor a bűneit, de ő nem hitt ebben.
Kutatni kezdett a szerzetesrendek között, és Assisiben kötött ki, ahol egy valóban igaz embert ismert meg Szent Ferencben, aki végtelenül szerette az Urat, és mindenét odaadta, a szegénységben találta meg a gazdagságát. Úgy érzi, végre rátalált a szabadságra, az életre, a küldetésre. Tudja, hogy pénz nélkül elindulhat a világ bármely tájára, semmi nem hiányozna neki. Szerzetesként különböző helyzetekben élt az utcán, kis közösségekkel járták Európát püspöki engedéllyel, pénz nélkül, az utcán aludva, koldulva, imádkozva, sőt, szentmisét is mutattak be ott. Húsz éven át élt így, a legmélyebb élménye az volt, amikor Bukarest csatornáiban patkányok és csótányok között lakó gyerekek társaságában töltött napokat. Az utcagyerekek magukkal ragadták a szívét, megértette a megtestesülést a betlehemi Gyermekben.
XVI. Benedek pápasága utolsó évében Rómában élt szép, ám kemény életet egy éven át hajléktalanként. Az volt az álma, hogy utcán élő közösségeket hozzon létre, falak nélküli kolostorokat. Egyik mestere, a vértanúhalált halt Luigi Padovese úgy tartotta, Jézus olyan közösségeket hozott létre, amelyeknek nem volt olyan helyük, ahol megpihenhetnek: pénz nélkül küldte el tanítványait, úton lévő közösségekben. Paul számára is ezek jelentették a legmélyebb tapasztalatot. Úgy véli, ez a fajta ferences jelenlét a világban hihetetlenül fontos, és teljes összhangban van Ferenc pápa tanításával.Â
Jelenleg a remeteség létformájával próbálkozik. Paradox módon ez éppen a szabadság ellentéte – ám az ember az önfegyelemben is megtalálhatja a szabadságot. Megértette, hogy a legnagyobb szabadsága Jézusnak volt a kereszten, amikor mozdulni sem tudott.
Paul Iorio nem panaszkodik, elégedett az életével. Életrajzi kötetével arra akarja buzdítani az embereket, hogy úgy olvassák élettörténetüket mint az üdvösség történetét, vagyis figyelmesen fürkésszék Isten jelenlétét, beavatkozását létezésükbe. „A keresztség által Isten gyermekei vagyunk, de ezt gyakran nem hisszük el…, és végül csak a saját emberi, nem isteni dimenziónkban élünk. Azt hiszem, fel kell ismernünk az ajándékot, amit Isten ad nekünk, és hinnünk kell benne… azt az ajándékot, hogy befogadott minket gyermekei közé” – vallja.Â
Forrás: Aleteia, TV2000
Fotó: Aleteia
Fordította: Thullner Zsuzsanna
A Szentatya hét görögkatolikus vértanú püspököt avatott boldoggá Balázsfalván június 2-án. A hét, immár boldogként tisztelt püspök rövid életútját ismertetjük az alábbiakban.
Romániában a kommunista rezsim betiltotta a görögkatolikus egyházat, amelynek hét püspökét 1948-ban tartóztatták le. A kommunista hatalom és a hatalommal együttműködő román ortodox egyház arra törekedett, hogy a görögkatolikus egyházat beolvassza az ortodox egyházba. A püspököknek különleges méltóságokat kínáltak, amennyiben szakítanak Rómával. Így próbálták megnyerni őket. A főpásztorok azonban visszautasították a felkínált lehetőségeket, és inkább a börtönt választották.
Boldoggá avatásukat 1994-ben kezdeményezte a romániai görögkatolikus egyház, amely a kommunizmus idején illegalitásban működött: a kommunista hatalom betiltotta működését, templomait az ortodoxok kapták meg.
*
Valeriu Traian Ferențiu (1875–1952)Â a nagyváradi görögkatolikus egyházmegye püspöke volt 1922 és 1952 között. Resicabányán született, görögkatolikus papi családban 1875. április 25-én. 1898. szeptember 28-án szentelték pappá; a papszentelést követően Bécsben folytatta teológiai tanulmányait. A lugosi görögkatolikus püspökségen több tisztséget is betöltött, majd fiatalon, 1912-ben lugosi püspöki kinevezést kapott. 1922. február 25-én áthelyezték a nagyváradi püspöki székbe. 1948. október 28-án letartóztatták, és az argeși Dragoslavele nevű helységbe internálták. Innen, mivel nem akart áttérni az ortodox vallásra, 1949 februárjában a căldărușani-i kolostorba vitték. A hírhedt máramarosszigeti börtönbe 1950-ben került, itt halt meg két évvel később, 1952. július 11-én.
Vasile Aftenie (1899–1950)Â Bukarestben, Balázsfalván és Rómában tanult. Doktorátust szerzett filozófiából és teológiából, majd 1925-ben visszatért Romániába. Balázsfalván és Bukarestben tevékenykedett papként, majd 1940-ben püspöki kinevezést kapott, a gyulafehérvári és fogarasi görögkatolikus egyházmegye segédpüspöke lett. 1948. október 28–29. éjjelén tartóztatták el, és a többi püspökkel együtt Dragoslavelébe vitték, majd a börtönné alakított căldărușani-i kolostorba, miután tíz hónapig kínozták a belügy bukaresti központja pincéinek hírhedt fegyházaiban. Miután elutasította, hogy ortodox metropolita legyen, a văcărești-i börtönben belehalt a bántalmazásokba 1950. május 10-én.
Ioan Suciu (1907–1953)Â Rómában tanult, onnan tért vissza 1931-ben, amikor pappá szentelték. Segédpüspöke lett a nagyváradi görögkatolikus egyházmegyének 1940-ben, 1947-ben pedig apostoli adminisztrátora a gyulafehérvári és fogarasi görögkatolikus egyházmegyének. 1948-ban letartóztatták, 1953-ban halt meg a máramarosszigeti börtönben. Ismeretlen helyen nyugszik.
Alexandru Rusu (1884–1963)Â 1931-től a máramarosi görögkatolikus egyházmegye első püspöke, majd 1946-tól a romániai görögkatolikus egyház metropolitája volt. Besztercén, Marosvásárhelyen, Balázsfalván és Budapesten tanult, itt szerzett doktorátust. 1948-ban tartóztatták le őt is, megjárta a kommunista börtönöket, míg végül a szamosújvári börtönbe került, ahol veseproblémái jelentkeztek. Iuliu Hossu és Ioan Bălan püspökökkel együtt a börtönből meg akarta szervezni a földalatti görögkatolikus egyházat, hazaárulással vádolták, életfogytiglant kapott. 1963. május 9-én halt meg a kínzások következtében a szamosújvári börtönben.
Ioan Bălan (1880–1959)Â Tövisen született, Budapesten és Bécsben tanult teológiát, 1903-ban szentelték pappá. 1936-ban lett lugosi püspök, miután Alexandru Nicolescu gyulafehérvári és fogarasi metropolita lett. 1948-ban tartóztatták le, több börtönben is járt: Dragoslavele, Căldărușani, Máramarossziget, Curtea de Argeș, Ciorogărla. Az utóbbi helyen betegedett meg az embertelen körülmények között, Bukarestbe szállították, ott halt meg 1959. augusztus 4-én. Nem volt pere, sosem ítélték el.
Tit Liviu Chinezu (1904–1955)Â egy Maros megyei papcsaládba született, Rómában tanult, ott szerzett doktorátust 1930-ban. Balázsfalván tanított a teológián, majd ennek rektora volt, míg Bukarestbe nem került főesperesnek. 1948-ban vitték el őt is a többi görögkatolikus püspökkel és huszonöt pappal együtt. Titokban szentelték püspökké a căldărușani-i börtönben 1949 decemberében. Sosem volt pere, nem ítélték el. Máramarosszigeten, a börtönben megfagyott.
Iuliu Hossu (1885–1970)Â Kolozsváron, Budapesten, Bécsben és Rómában tanult, ott szerzett doktorátust filozófiából és teológiából. XV. Benedek pápa szentelte püspökké, a szamosújvári egyházmegye élére, 1917. december 4-én. Püspöksége alatt alakult át egyházmegyéje és vette fel a Kolozsvár-Szamosújvári Görögkatolikus Püspökség nevet, az új püspöki székhely pedig Kolozsvár lett. VI. Pál pápa titokban bíborosi kalappal tüntette ki a püspököt 1969-ben. 1948. október 28-án fogták el, 1964-ig a dragoslavelei, a máramarosszigeti és a szamosújvári börtönökben tartották fogva. Szabadulása után kényszerlakhelyen élt Bukarest mellett 1970-ig.
*
A hét új vértanú püspök ünnepe a görögkatolikus kalendáriumban boldoggá avatásuk napjára, június 2-ára kerül.
|
1919. június 8-án, pünkösdvasárnap estéjén a Kárpátalját megszálló cseh katonák gyilkolták meg Jaczkovics Sándor alsódomonyai görögkatolikus parókust. Véghseő Tamás egyháztörténész írását adjuk közre.
Görögkatolikus egyházunkban ismerősen cseng a Jaczkovics név. Aki csak egy kicsit is ismeri történelmünket, hallott már a debreceni bombamerényletről, s annak egyik áldozatáról, Jaczkovics Mihály helynökről. Kevesen tudják azonban azt, hogy a tragikus sorsú helynök Sándor nevű testvére szintén gyilkosság áldozata lett, mégpedig alig öt évvel öccse halála után.
Jaczkovics Sándor 1854-ben született, 1882-ben szentelték a Munkácsi Egyházmegye papjává. A Nagy Háború viszontagságait és az azt követő megpróbáltatásokat az Ungvár melletti Alsódomonya parókusaként élte át. A háború után Kárpátalját a csehek szállták meg és katonai közigazgatást vezettek be. Ennek egyik fontos központja volt Ungvár, ami a városban és annak környékén számottevő és állandó katonai jelenléttel járt együtt.
A háborús évek egyik jellemző lelkipásztori problémája volt a fronton harcoló vagy hadifogságban sínylődő katonák házasságának megmentése, az otthon maradt és gyakran teljes bizonytalanságban élő feleségek megerősítése. A házastársi hűtlenség kísértése különösen is erős volt azokon a területeken, melyek katonai közigazgatás alá kerültek. Ilyen körzet volt Ungvár környéke is, s ez a helyi lelkészektől nagy figyelmet igényelt.
Jaczkovics Sándor vasárnapi prédikációiban rendszeresen felhozta a házassági hűtlenség problémáját, s ezzel kiváltotta egyesek haragját. 1919. június 8-án, pünkösd vasárnapján különösen is nagy visszhangot keltő prédikációt mondott, aminek tragikus következményei lettek. Még aznap este megállt a parókia előtt egy katonai teherautó, melyből cseh katonák ugrottak ki és magukkal hurcolták a parókust. Az összesereglett hívek megfélemlítve figyelték, ahogyan a fegyveres katonák papjukat kiráncigálják otthonából és betuszkolják a teherautóba. Eljárásuk kíméletlensége mindenkit megdöbbentett: azzal sem törődtek, hogy a parókus jobb lábára rácsapott kocsiajtó a sarkát szilánkosra törte.
A katonák Ungvár felé vették az irányt, de az elhurcolt lelkészt nem vitték be a városba. A falubeliek nem sokkal később lövéseket hallottak az Ung-csatorna hídja felől…
A hívek csak másnap kora reggel merték értesíteni Papp Antal munkácsi püspököt, aki titkárát, Sztojka Sándort bízta meg azzal, hogy feljelentést tegyen. A titkár az ungvári rendőrkapitányságon csak cinikus megjegyzéseket kapott, segítséget nem. Ezért személyesen ment ki Alsódomonyára, s a legrosszabbtól tartva a hívekkel együtt az Ung-csatorna mentén keresni kezdte az elhurcolt parókust. Sokáig nem tartott a keresés, mert a híd mellett a csatorna vizében hamar megtalálták Jaczkovics Sándor holttestét. Már az első, helyszíni vizsgálat nyilvánvalóvá tette, hogy gyilkosság áldozata lett: testén több bajonettől származó szúrást találtak, míg arcát puskagolyó roncsolta szét.
A meggyilkolt parókust másnap a helyi temetőben temették el. Az egyházmegyei hatóság megtette a feljelentést, de a rendőrség érdemi vizsgálatot egyáltalán nem végzett. Mindenki tudta, hogy a cseh katonák gyilkolták meg a parókust, s az is nyilvánvaló volt, hogy miért.
Jaczkovics Sándor nemcsak az erőszakos halál tekintetében osztozott öccse, Mihály sorsában, hanem abban is, hogy a haláláért felelős tettesek az ő esetében is büntetlenek maradtak. Ahogy Jaczkovics Mihály gyilkosait, Cataraut és Kirilovot soha sem vonták felelősségre, úgy Jaczkovics Sándor gyilkosai is elkerülték a földi igazságszolgáltatást.
A tragikus sorsú pap történetét 1928-ban egykori tanítványa, Gulovics Titusz Péter írta meg a Máriapócsi Naptárban. 1944-ben a temetésén diakónusként szolgáló Mondy Miklós emlékezett meg Jaczkovics Sándorról a Görögkatolikus Szemle hasábjain.
Forrás és fotó:Â Byzantinohungarica.com
Magyar Kurír
Meseszép tengerpart, búvárkodás, kulturális kincsek – sokaknak jut ez eszébe a nyári Egyiptomról. Akinek már meg is van a repülőjegye a felhőtlen nyaraláshoz, talán jobb, ha csak később olvassa el ezt a cikket. Jászberényi Sándor egy helyi pappal készített interjú bevezetéseként Kairónak egy kevéssé ismert, a nyári verőfényben is nagyon sötét oldalát mutatja be a Válasz Online-on.
Â
A riporter a helyi katolikusok életébe enged bepillantást, s amit Claude Ondogan atya elmond neki, elég hátborzongató. A keresztények általában is célpontjai a jelenleg is aktív terrorcsoportoknak, de ezek a keresztények menekültek, gyakran valóságos rabszolgák, még törzsi harcok is dúlnak köztük, de az egyiptomi hatóságok nem tesznek semmit. A szervkereskedők annál inkább. Mindezek ellenére is: van remény.
Kairó Ábászéja kerületében nincsenek felhőkarcolók. A sikátorok betonozatlanok, szerves hulladék bűze eszi bele magát az ember orrába, ahogyan átvág rajtuk a tűző napsütésben. Beteg, szikkadt növények és betonfalak árnyékában heges arcú fekete férfiak ülnek. A szemük villan, ahogyan elhaladok mellettük. Mezítlábas fekete gyerekek szaladnak a játékaikkal, csilingelő nevetésük visszaverődik a falakról. Fél éve jártam már itt ugyan, de akkor koromsötét éjszaka volt. Útbaigazításra szorulok.
„Merre van a Szent Szív-templom?” – kérdezem az egyik férficsoporttól. Szudániak egytől egyig. Látszik rajtuk – egy idő után az európai is képes különbséget tenni afrikaiak között. A szudániaknak például mandulavágású a szemük. Tökéletes fehér fogsorok szikráznak az árnyékban – a férficsoport felderül a kérdésemre. Egyikük feláll, és végigvezet a sikátoron, egészen egy kétméteres betonfalig kísér, amelynek tetején gondos kézzel odaragasztott üvegszilánkok csillognak. Az embernek az az érzése, mintha katonai erődítménynél járna.
Bakhita Szent Jozefina Margit (1869–1947) portréja a templomban. Szudáni születésű rabszolga volt, aki később Olaszországban dolgozott apácaként. 2000-ben a Római Katolikus Egyház szentté avatta
„Ha befordulsz, ott van a templom főbejárata” – mondja a férfi. Kezet fog velem, visszaindul a többiekhez. A sikátor bejáratánál fehér ruhás egyiptomi rendőrök ülnek egy őrbódé mellett. Ragasztószalaggal egymáshoz rögzített dupla tárak állnak ki kalasnyikovjaikból. Ellentétben a város gazdag negyedével, ahol gyakran látni töltetlen fegyvert az őröknél, itt minden puskában éles lőszer van.
A Szent Szív római katolikus templom és iskola bejárata egy vastag acélkapu. Kétszer átterelnek az elé állított fémdetektoron, mire beengednek. Az őrök figyelme nem kifejezetten nekem szól. Az országban jelenleg is aktív takfíri terrorcsoportok kiemelt célpontjai a keresztények, én pedig az országban élő legszegényebb, külföldi keresztényekhez igyekszem.
Az ENSZ menekültügyi főbiztossága szerint jelenleg 221 ezer menekült él Egyiptomban. Ezeknek a menekülteknek több mint kétharmadát szudániak és szíriaiak teszik ki. Ám míg a szíriai menekültkrízis jól reprezentált az európai médiában, a Szudán felől Izrael és Egyiptom felé hömpölygő embertömegek gyakorlatilag a radar alatt maradnak.
Pedig Szudán folyamatos polgárháborúi, etnikai tisztogatásai újratermelik a menekülőket minden évben, akik annak dacára is nekivágnak az útnak Kairó és Tel-Aviv felé, hogy a Sínai-félsziget izraeli határszakaszán tűzparancs van érvényben a menekültek ellen. Ha az egyiptomi hadsereget sikeresen el is kerülik, beduin bűnbandák vadásznak rájuk, akik vagy váltságdíjért engedik el őket, vagy egyszerűen eladják a szerveiket a virágzó egyiptomi szerviparnak. Izrael sem kér már a szudáni bevándorlókból. Azok, akik valahogyan mégis eljutnak Kairóba, szembesülnek az ország rasszizmusával, mind társadalmi, mind intézményesített szinten. Rabszolgaként dolgoztatják őket, és az ellátórendszerek teljes hiánya miatt gyakorlatilag hamar illegális bevándorló státuszba kerülnek.
Május 19-én végezték az utolsó simításokat azon a miseruhán, amelyet Ferenc pápa a június 1-jei csíksomlyói szentmisén fog viselni.
A liturgikus öltözetet tervező és kivitelező művész, a szatmári Sabău-Trifu Cristina elmondta: az eredeti tervet követve a miseruha hátoldalán látható a romániai pápalátogatás logója a magyar nyelvű mottóval, elöl pedig a csíksomlyói kegyszobor és kegytemplom ábrázolása. Ezeket a jelképeket egységes látvány- és színvilágban kapcsolta össze a művész, aki a díszítést saját kezűleg készítette, selyem- és aranyszálat, nemes, finom, színes kelméket ötvözve, így a fehér alapra egy meleg tónusú kompozíciót készített, amelyben a sárga, barna, bordó és piros árnyalatok dominálnak, kombinálódnak.
„Benne van a harmónia és a melegség, a béke, amit a pápa hoz és sugároz a világnak, és a virágok mellett néhány tövismotívum is helyet kapott a bordó »zónában«, hiszen nem felejthetjük, nem hagyhatjuk ki és nem is tudjuk meg nem történtté tenni a szenvedést, amelyen a Csíksomlyón ünneplő nép is átment éppen hitéért vállalva az áldozatot és megpróbáltatást. Az infulán [püspöki süveg –Â a szerk.] a miseruha szín- és formavilága ismétlődik, ott a sárgásabb árnyalatok nagyobb teret kaptak” – fejtette ki Sabău-Trifu Cristina. A miseruhát a művész szatmári műhelyéből a látogatást megelőző héten szállítják át Csíksomlyóra.
Forrás és fotó:Â Romkat.ro
Magyar Kurír
|
Templombúcsú 2019
| 
 1
