Miskolc-Diósgyőri Görögkatolikus Parókia

A visszaszámlálást indító ünnepség a Szent István-bazilika harangjainak megszólalásával kezdődött, majd bevonult az a hetven országzászló, melyek a világegyház nemzetköziségét szimbolizálták.

Michael August Blume pápai nuncius köszöntőjében felidézte az 1938-as kongresszust, melyen Eugenio Pacelli bíboros, a későbbi XII. Piusz pápa is részt vett, mint pápai legátus. Ezen a rendezvényen ott volt Mindszenty József zalaegerszegi plébános is, aki a tragikus évek során az Eucharisztiába vetett hitéről is tanúságot tett. Bár nem ismerjük a jövőt, azt tudjuk, Urunk Jézus Krisztus megígérte, hogy mindig velünk marad. Az Eucharisztia különleges szentsége az Ő örökkévaló, hűséges jelenlétének. Az apostoli nuncius közös elmélkedésre hívott mindenkit. Arra buzdított, hogy együtt gondolkodjunk az eucharisztikus kongresszus küldetéséről. „Magyarországnak szerepe, feladata van Európa újraevangelizálásában. Tanúságot kell tennünk a keresztény szeretet és az Eucharisztia bensőséges kapcsolatáról” – zárta köszöntőjét Michael August Blume.

Mohos Gábor püspök, a NEK Titkárság vezetője felszólalásában arra emlékeztetett, hogy az eucharisztikus kongresszus egy olyan ünnepsorozat lesz, melyen tulajdonképpen magát a életet ünnepeljük, azt az életet, melyet Istentől kaptunk. Ezen az ünnepen azt a Jézust is ünnepeljük, aki megújítja életünket, és aki az Eucharisztiában táplálja ezt a megújulást.

Erdő Péter bíboros köszöntőjében azt emelte ki, hogy a kongresszus szót ebben az esetben eredeti, összejövetel értelmében kell felfognunk. Az eucharisztikus kongresszuson sokan összejövünk azért, hogy „kifejezzük hitünket, örömünket és szeretetünket”. Jézus Krisztus azt mondta, hogy aki „megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van” (Mt 10,32). Az Oltáriszentségben Isten különleges közösséget vállalt az emberrel. Ez azt is jelenti, hogy nem vagyunk kidobva a létbe, Istennek szándéka és terve van velünk. Ez a kongresszus nemzetközi lesz, ezt jelképezik a két oldalon felsorakozott zászlók. Az eucharisztikus kongresszus mottója: „Minden forrásom belőled fakad” (Zsolt 87,7). Ez annak a zsoltárnak a végén található, mely arra utal, hogy minden nép testvére a másiknak. Mi, magyarok is mutassuk meg a saját értékeinket és készüljünk az eucharisztikus kongresszusra imádsággal, önkéntes munkával, és természetesen szentségimádással is. „Adja Isten, hogy mindannyiunk számára megerősödés, öröm és tanúságtétel forrása legyen ez az esztendő és maga az eucharisztikus kongresszus is” – kívánta végül Erdő Péter.

Ezt követően a bíboros, Michael August Blume, Mohos Gábor, valamint Snell György leleplezte azt a visszaszámláló emlékpontot, mely mutatja, mennyi idő van még hátra az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus kezdetéig.

Az ünnepségen közreműködött Süveges Gergő műsorvezető; a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola énekkara, Sapszon Ferenc karnagy vezetésével; valamint a Debreceni Hajdú Néptánc Együttes Tiszai Zsuzsa vezetésével. Az együttes magyarországi és Kárpát-medencei táncokat adott elő. Gyerekfellépőik közül többen a 2020. szeptember 13-i nyitó szentmisén, a Puskás Ferenc Stadionban lesznek elsőáldozók.

A mai nappal a regisztráció is elkezdődött a 2020-as Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra.

Fotó: Ambrus Marcsi/NEK

Baranyai Béla/Magyar Kurír

A szentszéki sajtóközpont igazgatója, Matteo Bruni jelentette be az újabb apostoli utat, amelynek keretében Ferenc pápa november 20. és 23. között Thaiföldön, majd 23. és 26. között Japánban tartózkodik. A felkelő nap országában Tokió, Nagaszaki és Hirosima városát keresi majd föl. Az út részletes programját később teszik közzé.

Az apostoli út első állomásának mottója – „Krisztus tanítványai, missziós tanítványok” – az 1669-ben alapított sziámi apostoli vikariátus idei jubileumára utal. A 350. évfordulóra emlékeztet a pápai út logója is, amelyen a mosolygó és áldást osztó Ferenc pápa látható. Alul egy vitorlás az evangelizáció szimbólumaként, melynek az árbócán három keresztvitorla feszül, a Szentháromságot jelképezve. A hajó Szűz Mária stilizáltan ábrázolt kezébe simul, amelyen egy aranyozott kereszt buzdítja a thaiföldi katolikus egyházat arra, hogy tanúskodjon az örömhírről. Ez mintegy visszautal Ferenc pápa üzenetére, melyet januárban küldött az ázsiai püspöki konferenciák hittani bizottságait vezető elnökök bangkoki találkozójára a Hittani Kongregáció küldöttségén keresztül. Akkor így írt a Szentatya: „Ti e nagy földrészről gyűltök össze, amelyet a vallási, nyelvi, kulturális sokszínűség jellemez, hogy megerősítsétek közös felelősségeteket az egységre és a katolikus hit integritására, valamint hogy új eszközöket és módozatokat találjatok a tanúságtételre az evangéliumról korunk kihívásai közepette.”

A japán apostoli út az élet és a teremtett világ védelmére összpontosít. Mottója: „Megóvni minden életet”, melyben az angol protect (megóvni) szó T betűje keresztet formáz. Az idézet Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikájából való, amely közös otthonunk védelmével foglalkozik. Arra buzdít, hogy tiszteljük nemcsak minden személy méltóságát, de a környezetet is – főként egy olyan országban, mint Japán, ahol az atomfenyegetés tartós probléma.

A pápai út logóján három különböző színű láng fonódik egybe. A piros a vértanúkra emlékeztet, akik a japán egyház alapját adták. A kék láng Szűz Máriát jelképezi, aki gyermekeiként öleli át az egész emberiséget. A zöld pedig Japán természeti kincseire utal, s egyben a küldetésre, hogy hirdessük a remény evangéliumát. A lángnyelveket egy vörös kör övezi, mely napkorongként ölel körül minden életet, és a szeretet szimbóluma. Alatta a felirat: „Óvj minden életet. Ferenc pápa Japánban 2019”. A kék betűk mellett balra Ferenc pápa stilizált alakja látható, amint áldásra emeli kezét.

Ezzel valóra válik Ferenc pápa kívánsága, amelyet egy éve, 2018. szeptember 12-én fogalmazott meg, amikor a Tenso Keno Siszetszu Kensoukai nevű japán társulat tagjaival találkozott a Vatikánban. „Megragadom az alkalmat, hogy bejelentsem: jövőre szeretnék ellátogatni Japánba. Reméljük, hogy sikerül” – mondta akkor a pápa, és ez a reménye alig két hónap múlva valósággá válik.

Forrás: Vatikáni Rádió

Görögkatolikus egyházunkban ismerősen cseng a Jaczkovics név. Aki csak egy kicsit is ismeri történelmünket, hallott már a debreceni bombamerényletről, s annak egyik áldozatáról, Jaczkovics Mihály helynökről. Kevesen tudják azonban azt, hogy a tragikus sorsú helynök Sándor nevű testvére szintén gyilkosság áldozata lett, mégpedig alig öt évvel öccse halála után.

Jaczkovics Sándor 1854-ben született, 1882-ben szentelték a Munkácsi Egyházmegye papjává. A Nagy Háború viszontagságait és az azt követő megpróbáltatásokat az Ungvár melletti Alsódomonya parókusaként élte át. A háború után Kárpátalját a csehek szállták meg és katonai közigazgatást vezettek be. Ennek egyik fontos központja volt Ungvár, ami a városban és annak környékén számottevő és állandó katonai jelenléttel járt együtt.

A háborús évek egyik jellemző lelkipásztori problémája volt a fronton harcoló vagy hadifogságban sínylődő katonák házasságának megmentése, az otthon maradt és gyakran teljes bizonytalanságban élő feleségek megerősítése. A házastársi hűtlenség kísértése különösen is erős volt azokon a területeken, melyek katonai közigazgatás alá kerültek. Ilyen körzet volt Ungvár környéke is, s ez a helyi lelkészektől nagy figyelmet igényelt.

Jaczkovics Sándor vasárnapi prédikációiban rendszeresen felhozta a házassági hűtlenség problémáját, s ezzel kiváltotta egyesek haragját. 1919. június 8-án, pünkösd vasárnapján különösen is nagy visszhangot keltő prédikációt mondott, aminek tragikus következményei lettek. Még aznap este megállt a parókia előtt egy katonai teherautó, melyből cseh katonák ugrottak ki és magukkal hurcolták a parókust. Az összesereglett hívek megfélemlítve figyelték, ahogyan a fegyveres katonák papjukat kiráncigálják otthonából és betuszkolják a teherautóba. Eljárásuk kíméletlensége mindenkit megdöbbentett: azzal sem törődtek, hogy a parókus jobb lábára rácsapott kocsiajtó a sarkát szilánkosra törte.

A katonák Ungvár felé vették az irányt, de az elhurcolt lelkészt nem vitték be a városba. A falubeliek nem sokkal később lövéseket hallottak az Ung-csatorna hídja felől…

A hívek csak másnap kora reggel merték értesíteni Papp Antal munkácsi püspököt, aki titkárát, Sztojka Sándort bízta meg azzal, hogy feljelentést tegyen. A titkár az ungvári rendőrkapitányságon csak cinikus megjegyzéseket kapott, segítséget nem. Ezért személyesen ment ki Alsódomonyára, s a legrosszabbtól tartva a hívekkel együtt az Ung-csatorna mentén keresni kezdte az elhurcolt parókust. Sokáig nem tartott a keresés, mert a híd mellett a csatorna vizében hamar megtalálták Jaczkovics Sándor holttestét. Már az első, helyszíni vizsgálat nyilvánvalóvá tette, hogy gyilkosság áldozata lett: testén több bajonettől származó szúrást találtak, míg arcát puskagolyó roncsolta szét.

A meggyilkolt parókust másnap a helyi temetőben temették el. Az egyházmegyei hatóság megtette a feljelentést, de a rendőrség érdemi vizsgálatot egyáltalán nem végzett. Mindenki tudta, hogy a cseh katonák gyilkolták meg a parókust, s az is nyilvánvaló volt, hogy miért.

Jaczkovics Sándor nemcsak az erőszakos halál tekintetében osztozott öccse, Mihály sorsában, hanem abban is, hogy a haláláért felelős tettesek az ő esetében is büntetlenek maradtak. Ahogy Jaczkovics Mihály gyilkosait, Cataraut és Kirilovot soha sem vonták felelősségre, úgy Jaczkovics Sándor gyilkosai is elkerülték a földi igazságszolgáltatást.

A tragikus sorsú pap történetét 1928-ban egykori tanítványa, Gulovics Titusz Péter írta meg a Máriapócsi Naptárban. 1944-ben a temetésén diakónusként szolgáló Mondy Miklós emlékezett meg Jaczkovics Sándorról a Görögkatolikus Szemle hasábjain.

Forrás és fotó: Byzantinohungarica.com

Magyar Kurír

 

A közelmúltban jelent meg olasz nyelven egy kötet az életéről (Il sacco a pelo e la Croce – Autobiografia di un figlio dei fiori che si è scoperto figlio di Dio, azaz Hálózsák és kereszt – Egy hippi önéletrajza, aki felfedezte, hogy Isten gyermeke címmel).

Paul Iorio 1952-ben született New York államban, Syracuse-ban. Sokféle határhelyzetet élt meg, a hiteles, teljes életet kereste szüntelenül. 1968-ban, 16 évesen kezdett lázadni szokványos élete ellen. Rómában járt amerikai iskolába, ahol színházművészetet is tanult, és ez magával ragadta. Amerikaiként teljes mélységében átélte a ’68-as mozgalom lelkületét. Az Egyház archaikusnak, meghaladottnak tűnt számára, ezért elhagyta. Rendezőként diplomázott Amerikában, kísérleti színházat csinált egy olyan mester tanítása nyomán, aki a színház gyökerét nem a klasszikus elődökben, hanem a rituálékban látta. Egy idő után úgy érezte, természetfeletti erők játékává vált, sámáni, negatív hatalmak szolgája lett. Visszatekintve úgy érzi, rendezőként kicsit magát tette Isten helyébe.

Ezt követően Amerikában élt egy hippiközösségben, a „virág gyermekei” között. Pénztelenül utazgatott velük Kalifornában egy furgonban, majd úgy döntött, egyedül, autóstoppal Mexikóba megy. A sivatag fordulópontot jelentett az életében: egyedül volt, csak kígyók és más vadállatok vették körül éjszaka. Újra feléledt benne, amit hittanon tanult, hálózsákja mellé a kereszt jelét rajzolta, és életében először szívből imádkozott. Úgy érzi, akkor is az isteni gondviselés vezette útján, Isten beavatkozásainak tekinti utólag mindazt, ami ott történt vele: egyszer egy domonkos szerzetes vette fel autójába, és beszélgetett vele, Mexikóban egy keresztény közösségnél lakott, akik nagy szeretetben éltek együtt.

Hajléktalanként is élt Amerikában és Európában, a legszörnyűbb Amerikában volt, ahol a haldoklók felett is átléptek az emberek. Éhes volt, fázott, de úgy érzi, a nyomorúság legmélyét ott sem érintette: mindig volt egy fogkeféje, mint egy mentőöv, amely segített megőrizni a méltóság utolsó darabját.

Huszonkilenc évesen úgy érezte, harmincévesen majd döntenie kell, mit kezd az életével. Elnyert egy színházi pályázatot, és Olaszországba ment. Meg akarta érteni, létezik-e az Isten, akiről szülei beszéltek neki. Szövetséget kötött vele, megfogadta, hogy minden reggel imádkozik, és fejezetről fejezetre elolvassa a Bibliát. Olaszországba érve tizenöt év után elment gyónni, elsorolta a bűneit – motort lopott, kábítószerezett… – és a pap csak annyit mondott, mondjon el három Üdvözlégyet. Három nap múlva Firenzében is elment gyónni, mert ezt az előzőt nem tekintette igazi gyónásnak. A gyóntató domonkos szerzetes, miután neki is elsorolta a bűneit, megkérdezte, mikor gyónt utoljára, és amikor megtudta, hogy három napja, nagyon megharagudott rá. Paul akkor megértette az Isten jóságát: annyira szereti, hogy valóban megbocsátotta akkor a bűneit, de ő nem hitt ebben.

Kutatni kezdett a szerzetesrendek között, és Assisiben kötött ki, ahol egy valóban igaz embert ismert meg Szent Ferencben, aki végtelenül szerette az Urat, és mindenét odaadta, a szegénységben találta meg a gazdagságát. Úgy érzi, végre rátalált a szabadságra, az életre, a küldetésre. Tudja, hogy pénz nélkül elindulhat a világ bármely tájára, semmi nem hiányozna neki. Szerzetesként különböző helyzetekben élt az utcán, kis közösségekkel járták Európát püspöki engedéllyel, pénz nélkül, az utcán aludva, koldulva, imádkozva, sőt, szentmisét is mutattak be ott. Húsz éven át élt így, a legmélyebb élménye az volt, amikor Bukarest csatornáiban patkányok és csótányok között lakó gyerekek társaságában töltött napokat. Az utcagyerekek magukkal ragadták a szívét, megértette a megtestesülést a betlehemi Gyermekben.

XVI. Benedek pápasága utolsó évében Rómában élt szép, ám kemény életet egy éven át hajléktalanként. Az volt az álma, hogy utcán élő közösségeket hozzon létre, falak nélküli kolostorokat. Egyik mestere, a vértanúhalált halt Luigi Padovese úgy tartotta, Jézus olyan közösségeket hozott létre, amelyeknek nem volt olyan helyük, ahol megpihenhetnek: pénz nélkül küldte el tanítványait, úton lévő közösségekben. Paul számára is ezek jelentették a legmélyebb tapasztalatot. Úgy véli, ez a fajta ferences jelenlét a világban hihetetlenül fontos, és teljes összhangban van Ferenc pápa tanításával. 

Jelenleg a remeteség létformájával próbálkozik. Paradox módon ez éppen a szabadság ellentéte – ám az ember az önfegyelemben is megtalálhatja a szabadságot. Megértette, hogy a legnagyobb szabadsága Jézusnak volt a kereszten, amikor mozdulni sem tudott.

Paul Iorio nem panaszkodik, elégedett az életével. Életrajzi kötetével arra akarja buzdítani az embereket, hogy úgy olvassák élettörténetüket mint az üdvösség történetét, vagyis figyelmesen fürkésszék Isten jelenlétét, beavatkozását létezésükbe. „A keresztség által Isten gyermekei vagyunk, de ezt gyakran nem hisszük el…, és végül csak a saját emberi, nem isteni dimenziónkban élünk. Azt hiszem, fel kell ismernünk az ajándékot, amit Isten ad nekünk, és hinnünk kell benne… azt az ajándékot, hogy befogadott minket gyermekei közé” – vallja. 

Forrás: Aleteia, TV2000

Fotó: Aleteia

Fordította: Thullner Zsuzsanna