Miskolc-Diósgyőri Görögkatolikus Parókia

„Emlékezz!”

Félelmetes, egyszersmind bájos jelenet, amikor az ember szólítja fel az Örökkévalót, hogy emlékezzék. Ez a két jelző, hogy félelmetes és bájos, sehol sem állhat hitelesen egymás mellett, csak a Bibliában, Isten és az ember kapcsolatára vonatkozóan. Miért? Mert csak az egy örök Isten határozta el öröktől fogva, hogy emberré lesz.

. A Biblia embere félelmetes és bájos, amikor az élő Istenhez, a Teremtőhöz közeledik. Mint most Mózes, aki meglepő természetességgel és közvetlenséggel, szinte egyenrangú félként szólítja meg a Mindenhatót: „Mielőtt fellobbanna haragod és megsemmisítenéd ezt a keménynyakú népet, várj egy kicsit, és idézd fel az egyezséget, melyet az emberekkel kötöttél. Hogy amikor gyermek volt még Izrael, kiszabadítottad Egyiptomból, és sasszárnyon hordoztad. Aztán emlékezz arra is, hogy Ábrahám a barátod volt, aki elől semmit el nem titkoltál, amit tenni szándékoztál...” Istennek persze nincs szüksége arra, hogy emlékezetében kutasson, hiszen kerubokon trónol és átlátja a mélységeket – tud mindent; számára nincs múlt, jelen és jövő. Előtte a világ létezése egyszerre van jelen, s az ember is a maga szabad voltában.

Amikor tehát Istennek azt mondjuk: emlékezz, valójában mi idézzük emlékezetünkbe Isten nagy tetteit a történelemben és saját életünkben. Az emlékezés egészen sajátos módja ez. Mózes Istennel megy vissza a múltba, Isten pedig jelenvalóvá változtatja a múltból azt, ami alkalmas az örök életre: vagyis az ő soha el nem múló tetteit. Így emlékezik a keresztény nép minden vasárnap a szentmisén, a teremtő Szentlélek erejében, Jézus Krisztus halálára és dicsőséges feltámadására – ezért lesz jelenvalóvá az oltáron a kenyér és bor színe alatt a Feltámadott.

A tékozló fiú is emlékezik, amikor magába száll és így szól: „Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben, én meg itt éhen halok.” A Szentlélekben emlékezik a bűnös az atyai házra, és ebből megtérés, hazatérés, új, soha nem volt élet fakad. A mai Szentleckében Szent Pál apostol szeretett fiának, Timóteusnak írva szüntelen emlékezik, egész addigi életét Isten szemével nézve értékeli: Hálát adok Uramnak, Jézus Krisztusnak, aki erőt adott nekem, megbízhatónak tartott és meghívott a szolgálatra – engem, aki azelőtt káromoltam és üldöztem őt... De megkönyörült rajtam... Sőt valósággal elárasztott az Úr kegyelme. Csak így szabad, csak így lehet visszanézni a múltra: kozmetikázás nélkül és hálaadással Isten csodálatos tervének kibontakozása láttán.

Lk 18,9-14

„Két ember ment föl a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos.”

 Az Ószövetség szent személyei közül ismerjük Mózest,amint bizalommal a reális életet tárja a mindenható Isten elé, megimádkozza a maga és népe sorsát. Ilyen a vámos imája is, jóllehet ez a vámos bűnös ember, Mózesnek méltatlan gyermeke. Igaztalan állapotban élt, nyomorgatta honfitársait, összeszűrte a levet a megszálló hatalommal, és nem becsületes munkával szerzett vagyonát sem arra használta, hogy alamizsnát osztogasson a szegényeknek.

 Mégsem reménytelen eset Jézus szemében. Még nem veszett ki belőle teljesen a lelkiismeret. Kilesi az alkalmat, amikor talán senki sincs a templomban, megáll hátul, szemét sem meri felemelni, s mellét verve így szól:

„Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek.”

Úgy áll Isten elé, amint van: mocskosan, lélekben betegen, bűnöktől megkötözötten. És imádságában azt mondja ki, ami van. Ezért igaz az ő imádsága. Az igaz imádság viszont az életszentség jele, vagyis ha egy bűnös igazul imádkozik, nem az többé, aki volt: megigazul. Ez azt jelenti, hogy Isten, a végső valóság színe előtt igaz állapotba kerül. Ez a szentség magja, gyökere! Még nincsenek jócselekedetei, még meg sem szabadult a bűnös szokásoktól, de kimondta a valóságot. Ebben a percben bűnnek nyilvánította mindazt, ami bűn az életében, és nem is talált semmi mást, csak bűnt. E nélkül a lépés nélkül nem lehet elindulni az életszentség útján.

 A farizeus nem tette meg ezt a lépést, ezért nem is a szentség útján jár, hanem zsákutcába tévedt. Saját jó tetteire koncentrál, s „hálaadása” nem más, mint dicsekvés. Érdekes, hogy bár elöl van, mégis észreveszi a templom hátuljában álló vámost. Kapóra is jön neki, mert van, akihez mérje magát.

Isten nem vonatkozási pont az életében, a másik ember pedig csak alkalom az öntetszelgésre.

Még csak nem is kér semmit, annyira egyértelmű számára, hogy jó tetteiért fizetség jár. Imádsága ezért nem a végső valóság előtti megállás, nem szembesülés, így nem is igazulhat meg: megmarad elvakult, hazug állapotában. Sok Krisztus-követő is belesétál ugyanebbe a csapdába. Isten azonban segítségére siet, amikor megengedi, hogy szokásos bűneibe újra meg újra visszaesve, a szabadulás útját nem találva végre megtanulja a vámos imáját. No, nem a szövegét, hanem a lelkületét. Ha megtanulja, s leesik szeméről a hályog, akkor majd megérti azt is, mit jelent, hogy „aki magát megalázza, felmagasztaltatik”

Január 22, vasárnap

Reggel  8-Utrenye

De.  9 és 11 óra- Szent Liturgia

Du. 16 óra

Ökumenikus Imahét záró istentisztelete Templomunkban

A Közösségi Házban agapé a vendégekkel és a hívekkel!

Január 23-28

Hétfő-szombat- minden hétköznap reggel  07- Szent Liturgia

Január 29, vasárnap

A szokásos vasárnapi rend szerint lesznek templomi szolgálataink!

„ …Krisztus követségében járunk, maga az Isten int benneteket általunk. Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki az Istennel!”(  II. Kor. 5, 14-20)