Miskolc-Diósgyőri Görögkatolikus Parókia

Árpádházi Szent Erzsébet

„Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életre, mert szeretjük testvéreinket.”

       Szent Erzsébet földi mércével mérve rövid élete itt a földön a szeretet kiteljesedésének gyönyörű története. Huszonnégy esztendő elég volt számára, hogy a legmaradandóbbat alkossa, amit csak ember alkothat: a szeretet soha el nem enyésző művét. Valójában saját maga vált tökéletes műalkotássá, mert kezdettől fogva végig hagyta magát Istentől alakítani. Élete bizonyság arra, hogy nem az szolgálja osztatlan szívvel az Urat, aki lemond minden földi szeretetről, hanem aki élete minden mozzanatát a szeretet egyetlen hatalmas kalandjának szerves részévé teszi.

     A mi szívünket a sokféle szeretet osztja meg, mely sok, egymásnak gyakran ellentmondó gonddal és aggodalommal jár. A sokféle szeretet egyidejűsége csak akkor engedhető meg, ha mind a szeretet tiszta forrása felé mutatnak, egyébként meg sem érdemlik a szeretet nevet. Számunkra megdöbbentő és szinte hihetetlen, hogy valaki, aki boldog szerelemben élt férjével és ráadásul fejedelmi körülmények között, nem csupán gesztusszerűen jótékonykodott, hanem odaadó szeretettel törődött a legszerencsétlenebbekkel. Valóban Erzsébet irgalmassága nem pótcselekvés és nem is lelkiismereti kényszer, hanem egyszerűen és természetesen fakadó szeretetmegnyilvánulás, amely ugyanolyan szoros kapcsolatban van Krisztus iránti, kora gyermekségétől megmutatkozó bensőséges ragaszkodásával, mint az a hitvesi, baráti és testvéri szeretet, mely Lajoshoz fűzte.

       Hogy mennyire valódi ez a szeretet, az a próbatételből derül ki: Erzsébet őszinte fájdalommal és keserves sírással gyászolta meg férjét, és – tovább szeretett. Nem süppedt bele gyászába, nem sajnálta és nem sajnáltatta magát, hanem a kölcsönös szeretet ajándékainak elfogadása után most egészen az ingyenes szeretet gyakorlásának szentelte életét. Lajos tehát életében és halálában egyaránt önmaga fölé emelte és Krisztushoz kötötte, mint ahogy ő is Krisztushoz vitte közelebb férjét annak életében, de halála után is. Szent Erzsébet példája csak még egyértelműbbé teszi előttünk az alternatívát: vagy minden körülmények között következetesen a Szeretetet választjuk, vagy a kisebb és nagyobb szeretetek között lavírozva végül is ellene döntünk, s a halálban maradunk.

Lk 12,16-21

„Vessétek le a régi embert szokásaival együtt, és öltsétek föl az újat, aki állandóan megújul Teremtőjének képmására a teljes megismerésig.”

           A mélységből a magasság felé tartó, a földi élet viszontagságaitól, durva igazságtalanságaitól, és a mulandóság tapasztalatától megfáradt, de az örökkévaló Istenre tekintő ember látásmódja szerint minden hiábavalóság az ég alatt. Ebben a magatartásban azonban egyoldalúság van, azt jelentené, hogy sohasem jutunk el Jézus Krisztusig, aki ugyan visszautasította e világ fejedelmének hármas kísértését, és hangsúlyozta, hogy mennyei kincsek után vágyakozzunk, ugyanakkor szerette ezt a földet, és kedvét lelte az emberek fiainak társaságában. A mezők liliomaira és az ég madaraira, a kánai menyegzőn az ifjú párra, a hozzá vitt gyermekek arcára nem a Prédikátor rezignáltságával nézett, hanem Isten gyermekének szabad, tiszta, derűs tekintetével.

   A mai Evangélium gazdagja éppen az ellenkező magatartást testesíti meg. Gyakorlati materialista, távol tart magától minden kérdést az élet valódi értelmével kapcsolatban, s csak anyagi javainak gyarapításával és őrzésével van elfoglalva, s a legjobb úton halad, hogy saját maga által előidézett lelki halállal az önzésbe fulladt test kimúlásával véglegessé, visszafordíthatatlanná váljon. Már régen betonbiztos bunkerre változtatta házát, emberi kapcsolatait (ha egyáltalán voltak), s előre megjósolható (maga is tudja), hogy nem a másokért való izgalom miatt, hanem pusztán a zabálás jutalmaként fog jelentkezni nála a cukorbetegség, fenyegeti a szívinfarktus, miközben elnehezült, lomha testét tönkrement lábai egyre keservesebben hordozzák. A Prédikátor keserű – bár életünk egy-egy korszakában hiteles – spiritualizmusa és az evangéliumbeli gazdag hedonizmusa között van az igazság. Pontosabban nem is. A végső igazság nem középen van: közepe csak a felületnek van, az ember szívében nincs közép és szélesség, csak mélység, mely egyszersmind az isteni magasságok kapuja.

            Maga a feltámadt Jézus, aki már testével is az új teremtésben van, küld minket vissza a földre, s elküldve Szentlelkét belénk árasztja Isten örökkévalóságát. Az örök élet megkezdődött, s amíg levetjük a régi embert szokásaival együtt, az új ember napról napra megújul bennünk. Az örök élet megkezdődött, csak még együtt van az idővel. Mennyire más így a föld íze: egy jó ebéd, a jól végzett munka utáni kellemes fáradtság, egy testvéri tekintet, baráti mosoly, de még a szenvedés és a magány sötétsége is más, mert mindent átjár az örökkévalóság íze, színe, illata, világossága.

(Főtisztelendő  fr. Barsi Balázs OFM)

Lk 10,25-37                                                                                                                                                                     „De hát ki az én felebarátom?”                                                                                                                                     A törvénytudó racionális szempontból közelíti a kérdést. Isten azonban nem a rációra bízta, hanem a szívünkbe írta törvényét, ahogy az Olvasmányban találjuk: „Egészen közel van hozzád a törvény, a szádban és a szívedben.” A szív itt és általában a szentírásban nem az érzelmek központját, hanem az értelmes emberségünk legmélyét jelenti, az elmét, a mély meglátások és megsejtések forrását. A ráció fontos képesség ugyan, de elsiklik az emberi mélységek fölött. Arra való, hogy eligazodjunk vele az élet felszínén, segítségével helyesen rendezzük el mindennapi teendőinket. Isten az ő törvényét a szívünkbe írta, oda, ahol át tudjuk élni saját életünk mélységeit, és másokéit, ahol bízni tudunk és szeretetre vágyunk, ahol az ember végső dolgait illetően nem hagyatkozunk csupán a rációra, a mindennapokban használt értelmünkre, hanem a transzcendens, örökkévaló Istenbe kapaszkodunk.

 Mindannak, aki – mint ez a törvénytudó a mai Evangéliumban – csak egyetemes szabályokat lát és különféle paragrafusokat, kicsúszik az élet a keze közül. Jézus éppen ezért példabeszéde által arra ösztönöz, hogy erről a felületes szintről leszálljunk szívünk mélyére, és belássuk, hogy abban a kiszolgáltatott, halálközeli helyzetben, amikor összeverve, félholtan, elhagyatva heverünk az út szélén, teljesen mindegy volna, hogy aki segítségünkre siet, szamaritánus-e vagy zsidó, református vagy éppen ateista, mert ez esetben ő és csak ő lenne az én igazi felebarátom. Tehát akkor nekem is az a feladatom, hogy az utamba kerülő szerencsétlennel szemben ne a törvény paragrafusait idézzem, hanem segítségére sietve igaz felebarátjává legyek.

 A keresztény lét nem lehet csupán jól hangzó elmélet, szép szavakból összeszőtt rendszer, hanem csakis a lehető legkonkrétabb, leggyakorlatibb helyzetben talál magára, bontakozik ki, és valósul meg a maga teljességében. De vajon meglátod-e a szenvedőt? Az emberi szív mérhetetlen szenvedések lakhelye lehet, s te talán észre sem veszed, hogy a hozzád legközelebb állónak, házastársadnak, barátodnak, szerzetes testvérednek égő szenvedései közepette éppen a te részvétedre, mentő szavadra, biztató tekintetedre volna szüksége. Ne légy olyan, mint a példabeszédbeli pap vagy levita, aki mindenáron tiszta akart maradni, s ezért elmulasztotta a felebaráti szeretet legelemibb követelményét teljesíteni; ne mondogasd csupán: szeretlek, hanem legyen szemed és szíved testvéred nyomorúságának megpillantására és enyhítésére. Ez sokszor többet jelent, mint a templomban végzett áhítatos imádság.---( főtisztelendő fr. Barsi Balázs OFM)