Rövid bevezetés a szent kenethez

Hírek

Rövid bevezetés a szent kenethez

A bizánci egyház nem ismeri a “betegek kenete” kifejezést, még ha Nyugatról be is szüremkedett a szóhasználatba. Az “ευχέλαιον” szó szerinti fordítása (jó/áldásos/áldást hozó olaj) nem adja vissza igazi jelentését, a legjobb megoldás “szent kenet”-nek fordítani. Latin nyelven a szentség első elnevezése valóban extrema unctio. Eredetileg azt jelentette, hogy – mivel a betegséggel kötötték össze – rendes körülmények között életében ezt a szentséget kapta meg utoljára egy személy. Idővel sajnos ezt át- (és félre)értelmezték, mint a haldoklók szentségét. A II. Vatikáni zsinat jelentősen finomított ezen a látásmódon, jobban visszatérve a korai nyugati elgondoláshoz.

Keleten is természetesen a betegséghez kapcsolódtak az első imádságok, illetve a betegek olajának megáldása (VIII-IX. század). A hét pap által végzett szertartás a XI- századtól dokumentált. Újabb 50-100 év elteltével már a szertartás mai formáját látjuk, változatlanul az évszázadok során, ami különösen érdekes, főként ha figyelembe vesszük, hogy a házassági koronázásnak a könyvnyomtatásig (a textus receptus eltrejedéséig) számtalan, akár meglehetősen eltérő formája, változata létezett. A bizánci teológiai fejlődés az időben kitágította és részben elmélyítette a betegség fogalmát, kiterjesztve a lélek betegségére, ami a bűn, s ennek a szentség mai formája pontos tükörképét mutatja.

Normál esetben kétfajta végzési módja van a szent kenetnek. Az egyik "individuális", egy konkrét betegért, ez történhet házban vagy templomban. A hét pap részéről történő hétszeres megkenés erre vonatkozik (az más kérdés, hogy a gyakorlatban ez alig történik meg, egyszerűen rendkívül nehéz hét papot összegyűjteni). Az alapja egy XI. századi euchologion szövege, az viszont még hét egymást követő napon történő megkenésről szólt a Szt. Liturgia után. Tulajdonképpen a megkenéshez a rubrikákban jelzett vattába tekert pálcikákat is csak ekkor használják.

A közösségi végzés helye a templom. Nagyszerdán szokás, még ha az ortodox hívek kicsit babonásan is viszonyulnak hozzá. Az oroszok nagyszerda este csak ezt végzik nagyon terjengősen, P. Meyendorff háborog is amiatt, hogy így elmarad a nagycsütörtök reggeli utrenye. A görögök viszont ezzel kezdik az esti szolgálatot, majd folytatják a nagycsütörtöki utrenyével. Itt minden hosszú imát többesszámban mondanak, nevek említése nélkül. A névszerinti megemlékezések az evangéliumokat követő kis ekténiákban történnek, ha rengeteg a név, akkor elosztva a hét kis ekténiára. Előfordul, hogy akár 100-120 papírlapra írják fel a neveket, egy lapon akár húszat. Ilyenkor a neveknek csak egy részét olvassák hangosan, a többit egy pap csendben olvassa tovább, miközben egy másik pap recitálja a hosszú imádságot. Nyilván ez gyakorlati okból történik, hogy elviselhető hosszúságú mederben tartsák a szertartást. A teljesen hiánytalan végzés így is elérheti a három órát, bár a gyakorlatban az ortodoxok is gyakran rövidítenek. Hozzá kell tenni, hogy sohasem hagyják el legalább a 7 evangéliumi szakaszt és a 7 hosszú imádságot.

A gyakorlattól valóban sok függ. Én a négy böjti időszak végén szoktam végezni nyilvánosan. Minthogy egyedül nehéz (és nem is szerencsés), ilyenkor célszerű előre a mécsbe/tálba önteni az olajat (és a bort), közben nincs energia ilyenekkel bíbelődni. Ahogy az általános gyakorlatban mutatja, ilyenkor csak egyszer mondják el a megkenés imáját, rendszerint a végén, de nem azzal kennek, hanem a "Megkenetik Isten szolgája N. a lélek és a test gyógyulására, az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében. Ámen." rövid formulával, amit azonban hivatalosan nem mernek beleírni a szertartási könyvekbe. Ettől függetlenül logikus: amikor például 500 hívő vesz részt a szent keneten, a “Szent Atyaisten” ima használata esetén csak a megkenés lenne két óra.

Visszatérve a nagyszerdai végzésre, saját kezdeményezésem, hogy mivel a szent kenet szertartása eleve az utrenye struktúráját követi, ilyenkor a kenet bevezető tropárjait és kánonját helyettesítve a nagycsütörtöki utrenyét végzem, a kánon után a szent kenet 7 apostol-evangélium-imádság blokkjával (plusz az olajáldó ima, a megkenés imája egyszer, egy kis ekténia), a végén az Evangéliumos könyvvel mondott imádsággal, majd folytatódik a nagycsütörtöki utrenye, a legvégén a megkenéssel. Ez így 3 óra, ami a nagyheti szolgálatok általános hosszát tekintve nem kirívó. A rendszeres közösségi kiszolgáltatást illetően a parokiális templomok nagyon változóak. Inkább egyes kijelölt templomokban végzik hetente egy vagy két alkalommal, ukránoknál (görögkatolikusoknál is) gyakori, hogy minden hónap elején kiszolgáltatják a templomban.

Egy sajátos közösségi kiszolgáltatási mód, amikor a szent kenetet követően szabadító imákat mondanak ártások, átkok, rontások ellen, esetleg exorcizmust végeznek. Ha a nyugati gondolkodásmódnak ez akár felettébb furcsának is hathat, a szent kenet céljával, szellemiségével teljesen összhangban áll.

Ha a szövegfejlődést nézzük, eleinte valóban csak betegért, illetve a betegek olajáért mondott imák voltak, amelyek utaltak a bűnbocsánatra is. A kánon gyakorlatilag betegért szóló könyörgés. Az apostoli szakaszok a keresztény ember felelősségét és szolidaritását emelik ki. Az evangéliumok vagy az olajra utalnak, vagy a megtérés mozzanatát emelik ki. A hosszú papi imák túlnyomó többségében a a bűnbocsánatot, a szabadulást, az üdvösséget emelik ki, és csak érintőlegesen a betegséget, ráadásul a szenvedés, sebesülés, stb. szavak közül nagyon sok egyaránt vonatkozhat fizikai vagy lelki bajra. Mondhatjuk, hogy az Egyház fokozatosan egyre világosabban fejezte ki, hogy a legnagyobb betegség a bűn. Tehát tőlünk távol állaz a latin megközelítés, hogy a betegért imádkozunk, és ennek 'mellékterméke' a bűnbocsánat, hanem ahogyan Lutfi Laham érsek mondta egy alkalommal nekem: "a szent kenet kiváltképpen a bűnbocsánat szentsége". Vagyis ‘erősebb’ a gyónásnál. Ami nem azt jelenti, hogy teljesen helyettesíti (bár vannak olyan élethelyzetek, amikor időlegesen teheti), ezért közösségi végzés esetén lehetőleg ragaszkodni kell ahhoz, hogy a hívek előtte meg is gyónjanak (ehhez az ortodoxok is ragaszkodnak).

Végül immár közel ezer éves gyakorlat az is a keleti egyházban, hogy házhoz hívják el a szent kenet kiszolgáltatására a papot, akkor is, ha nincs klasszikus értelemben vett betegség, hanem egyenetlenség, veszekedés, törés van egy családban, ha ellenséges hatást éreznek, akár emberek, akár a gonoszlélek részéről (kevésbé súlyos esetben a víz- és házszentelést kérik). A melkítákkal kapcsolatban a XIII. században a Szentszék nem helyeselte ezt a gyakorlatot, de hivatalosan mégsem ítélte el.