Belépés

Naptár

június 2017
H K SZ CS P SZ V
29 30 31 1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 1 2

Hírlevél feliratkozás

Iratkozzon fel hírlevelünkre!
Köszönjük!

Térkép


Diósgyőri Görög Katolikus Templom nagyobb térképen való megjelenítése

Statisztika

Az Egyházközségi oldal indulása:
2007. május

2007. október 29. óta:

látogatónk volt.

---
 

A keresztvetés a katolikus és ortodox keresztények egyszerű, mély értelmű hitvallása. Katolikusként keresztet vetünk, valahányszor imádkozunk vagy belépünk a templomba. Nem is gondolnánk, hogy amikor keresztet vetünk, egyszerre huszonegy dolgot teszünk...
http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=76095&p=1&img=c_keresztvetes2.jpg
1. Imádkozunk. Imánkat keresztvetéssel szoktuk kezdeni, és talán nem is gondolunk rá, hogy maga a keresztvetés is imádság. Ha az imádság lényege „lelkünk felemelése Istenhez”, ahogy Damaszkuszi Szent János mondja, akkor a keresztvetés egyértelműen ima. „A keresztvetés nem üres gesztus, hanem hatékony ima, amellyel a Szentlélekhez, gyümölcsöző keresztény életünk védőjéhez és segítőjéhez folyamodunk ” – fogalmaz a népszerű katolikus író, előadó, Bert Ghezzi.

2. Megnyílunk a kegyelem felé. A keresztvetés felkészít, hogy befogadjuk Isten áldását, és képessé tesz, hogy együttműködjünk vele.

3. Megszenteljük a napot. Ha a nap fontosabb pillanataiban keresztet vetünk, a kereszt jelével megszenteljük hétköznapjainkat. „Minden lépésünknél és mozdulatunknál, belépéskor, kilépéskor, öltözködéskor, tisztálkodáskor, asztalnál ülve, lámpát gyújtva, karosszékbe vagy székre leülve, a hétköznapi élet minden tevékenysége közben megjelöljük homlokunkat a jellel” – írja Tertullianus.

4. Egész lényünket Krisztusnak szenteljük. Amikor a kezünket a homlokunktól a szívünkhöz, majd mindkét vállunkhoz visszük, Isten áldását kérjük elménkre, szenvedélyeinkre, vágyainkra és egész testünkre. Más szóval: a keresztvetés teljes valónkat, testünket, lelkünket, szívünket és elménket Krisztusnak szenteli. „Foglaljuk bele egész lényünket – testünket, lelkünket, értelmünket, akaratunkat, gondolatainkat, érzéseinket, mindazt, amit teszünk, és amit nem teszünk –, és a kereszt jelével megjelölve erősítsük és szenteljük meg mindezt Krisztus erejében, a háromságos egy Isten nevében” – fogalmaz Romano Guardini teológus.

5. Megemlékezünk a megtestesülésről. Mozdulatunk lefelé irányul, a homloktól a mellkas felé, „mert Krisztus a mennyből leereszkedett a földre” – írja III. Ince pápa a keresztvetésről szóló instrukciójában. Ha közben a hüvelykujjat a mutatóujjhoz vagy a gyűrűsujjhoz érintjük, azzal is Krisztus kettős, isteni és emberi természetét fejezzük ki.

6. Megemlékezünk Urunk szenvedéséről. Amikor keresztet rajzolunk magunkra, alapvetően Krisztus keresztre feszítésére emlékezünk. Ezt fejezi ki továbbá, ha nyitott jobb tenyérrel, mind az öt ujjunkkal (Krisztus öt sebének megfelelően) vetünk keresztet.

7. Megvalljuk a Szentháromságot. Amikor az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevét kimondjuk, a háromságos egy Istenbe vetett hitünket valljuk meg. III. Ince pápa szerint ennek megerősítése, ha három ujjal jelöljük meg magunkat.

8. Istenre irányítjuk imánkat. Egyik kísértésünk az imádságban, hogy úgy szólunk Istenhez, ahogyan őt elképzeljük, kozmikus szellemként vagy éppen pajtásként. Imánk ilyenkor inkább rólunk szól, mint az élő Istenről. A keresztvetés az igaz Isten felé irányít. „Amikor a Szentháromsághoz fohászkodunk, a minket teremtő, nem pedig az általunk teremtett Istenhez szólunk. Elképzeléseinket félretéve ahhoz az Istenhez imádkozunk, akinek ő kinyilatkoztatta magát: Atya, Fiú és Szentlélek háromságához” – írja Bert Ghezzi.

9. Kifejezzük a Fiú és a Lélek származását. Azzal, hogy elsőként a homlokunkat érintjük, felidézzük, hogy az Atya a Szentháromság első személye. Kezünk leeresztésével „kifejezzük, hogy a Fiú az Atyától származik”. Azzal pedig, hogy a Szentlelket említjük harmadikként, utalunk rá, hogy a Lélek az Atyától és a Fiútól származik – mutat rá Szalézi Szent Ferenc.

10. Megvalljuk a hitünket. A megtestesülésbe, a keresztre feszítésbe és a Szentháromságba vetett hitünk kifejezésével „kis hitvallást” teszünk, melyben szavainkkal és mozdulatainkkal hitünk lényegi igazságait nyilvánítjuk ki.

11. Segítségül hívjuk Isten nevének hatalmát. A Szentírás szerint Isten nevének hatalma van. Szent Pál írja: „Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban.” (Fil 2,10) A János evangéliumában pedig maga Jézus mondja: „Amit a nevemben kértek, azt megteszem nektek, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban, bármit kértek a nevemben, megteszem nektek.” (Jn 14,13–14)

12. Vállaljuk Krisztussal együtt a keresztet. Aki követni akarja Krisztust, annak az Úr szavai szerint meg kell tagadnia magát, és fel kell vennie a keresztjét (Mt 16,25). „Krisztussal engem is keresztre feszítettek” – írja Pál apostol (Gal 2,19). Amikor keresztet vetünk, kinyilvánítjuk, hogy igent mondunk a tanítványságnak erre a feltételére.

13. Szenvedésünkben segítséget kérünk. Bert Ghezzi szerint vállaink érintésével arra kérjük Istent, hogy segítsen – vállaljon, vegyen vállára – minket.

14. Felelevenítjük keresztségünket. A keresztvetéssel, amelyben újra kiejtjük a keresztelésünkkor elhangzott szavakat, „összefoglaljuk és újra elfogadjuk keresztségünket” – írja Joseph Ratzinger bíboros, a későbbi XVI. Benedek pápa.

15. Visszafordítjuk az átkot. Szalézi Szent Ferenc szerint a keresztvetésben „az átkot jelentő bal oldaltól az áldást jelentő jobb oldal felé” irányuló mozdulat a bűnbocsánatra és a bukás visszafordítására emlékeztet. Egyben kifejezi, hogy a jelen nyomorúságból a jövendő dicsőségbe fogunk jutni, amint – írta Ince pápa – Krisztus is „átment a halálból az életbe, az alvilágból a mennybe.”

16. Krisztus képére formáljuk magunkat. Szent Pál átöltözéshez hasonlítja bűnös természetünk átalakulását Krisztusban: „Vessétek le a régi embert szokásaival együtt, és öltsétek föl az újat, aki állandóan megújul Teremtőjének képmására” (Kol 3,9–10). Az egyházatyák Krisztus ruháitól való megfosztásával kapcsolták ezt össze. Tanításuk szerint az ember, amikor a keresztségben leveti régi természetét és újat vesz fel, részese lesz annak, amikor Krisztust megfosztották ruháitól. A keresztvetés kifejezheti, hogy részesei akarunk lenni e megfosztatásnak, majd a feltámadás dicsőségébe öltözésnek. A keresztre feszítés egészét elfogadjuk, nem csak azt, ami megfelel az ízlésünknek.

17. Megjelöljük magunkat Krisztusnak. Az ógörögben a jel szó megfelelője a szphragisz, ami a tulajdonlás jegyét is jelentette. Így nevezték például azt a bélyeget, amellyel a pásztor megjelölte a nyájához tartozó állatokat. Amikor keresztet vetünk, Krisztus, az igazi Pásztor tulajdonaként jelöljük meg magunkat.

18. Krisztus katonáinak valljuk magunkat. Szphragisznak nevezték a parancsnoki jelet is, amelyet katonák bőrébe tetováltak. A keresztény ember pásztoraként követi Krisztust, ennyiben juhhoz hasonlítható – de nem birkához! Krisztus katonáivá kell lennünk. Mint Szent Pál írja: „Öltsétek fel az Isten fegyverzetét, hogy a gonosz napon ellenállhassatok, és mindent legyőzve megtarthassátok állásaitokat. … Tegyétek fel az üdvösség sisakját, és ragadjátok meg a Lélek kardját, vagyis az Isten szavát.” (Ef 6, 13–17)

19. Elriasztja a gonoszt. A keresztvetés a sátán elleni küzdelem egyik fegyvere. Egy középkori prédikátor, Aelfric szerint „csodálatosan hadonászhat az ember a kezével, ám áldás nem származik belőle, hacsak nem vet keresztet. Ha azonban keresztet vet, a gonosz csakhamar megrémül a győzelmes jel láttán.” Egy másik, Aranyszájú Szent Jánosnak tulajdonított mondás szerint pedig a keresztvetés hatására a démonok „elrepülnek”, mert „úgy félnek tőle, mintha bottal vernék őket”.

20. Pecsétet teszünk magunkra a Lélekben. Az Újszövetségben a szphragisz szót pecsétnek is fordítják, például a második korintusi levélben, ahol Pál apostol így ír: „Isten az, aki minket veletek együtt megerősít és fölken Krisztusban. Pecsétjével megjelölt minket, és foglalóul a szívünkbe árasztotta a Lelket.” (2Kor 1,21–22) Valahányszor keresztet vetünk, újra megpecsételjük magunkat a Lélekben, és kérjük, hogy hatalmas működése hassa át életünket.

21. Tanúságot teszünk mások előtt. A nyilvános helyen végzett keresztvetés a hitünkről való tanúságtétel egyszerű formája. „Ne szégyelljük hát megvallani a Megfeszítettet! Legyen a kereszt a mi pecsétünk, amellyel bátran jelöljük homlokunkat és mindent: a kenyeret, amelyet elfogyasztunk, az italt, amelyet megiszunk; minden be- és kilépésünket, lefekvésünket és felkelésünket, utazásunkat és pihenésünket” – írja Jeruzsálemi Szent Cirill.
Forrás: párKatt.hu/Catholic Exhange
Fotó: Doxologia.ro
Mt 25,14-30
       Már az is nagy figyelmeztetés, hogy mi maradt fenn eddig az emberi történelemből, a letűnt nemzedékek alkotásaiból. Lényegében az örökkévalóság emlékei: a legősibb civilizációkból fennmaradt emberi csontvázak mellett lévő, nyilvánvalóan a túlvilágra utaló tárgyak és jelek, az egyiptomi piramisok, melyek ugyancsak az örök élet és a túlvilág emlékművei, illetve ősi keresztény templomok.
     Mi marad az én életemből? Mit hagyok hátra legalább azok szívében, akikkel közvetlenül érintkezem? - Bűneim elviselhetetlen, rettenetes emlékeit? -Vagy a bűnbánat megrendítő példáját, a szeretet szorgos munkában megmutatkozó tárgyait? -Vagy butaságom ásító hiányosságait, amelyekkel másokat is megkárosítottam? --Ahhoz, hogy valaki olyan emberi életet éljen, mint az ószövetségi Példabeszédek könyvében  említett családanya, hit, remény és szeretet szükséges, amely nélkül nem lehet az ember fáradhatatlan és szorgos. Sajnos, manapság a keresztények körében is a csalfa báj és a múlékony szépség lett a legnagyobb érték... Az örök szépségre és az el nem múló bájra (a lelki tisztaságra, ártatlanságra) egyre inkább vakok vagyunk.
    Jellemző, hogy valójában mit szeretek abban, akit szeretek. Ha külső tulajdonságait csupán, akkor azt szeretem benne, ami elmúlik. Ha Istenhez fűződő kapcsolatát, hűségét, kitartását, akkor azt szeretem benne, ami örökkévaló. Egész életünk folyamán az Úr második, dicsőséges eljövetelére készülünk azzal, hogy azt szeretjük, abban remélünk, ami örökkévaló, hogy serényen dolgozunk, szinte űzve a szeretettől, talentumainkat felhasználva. Akkor nem lep meg bennünket tolvaj módjára Urunk eljövetelének napja, s nem rabol meg, hanem megjutalmaz bennünket
„Emlékezz!”
Félelmetes, egyszersmind bájos jelenet, amikor az ember szólítja fel az Örökkévalót, hogy emlékezzék. Ez a két jelző, hogy félelmetes és bájos, sehol sem állhat hitelesen egymás mellett, csak a Bibliában, Isten és az ember kapcsolatára vonatkozóan. Miért? Mert csak az egy örök Isten határozta el öröktől fogva, hogy emberré lesz.
. A Biblia embere félelmetes és bájos, amikor az élő Istenhez, a Teremtőhöz közeledik. Mint most Mózes, aki meglepő természetességgel és közvetlenséggel, szinte egyenrangú félként szólítja meg a Mindenhatót: „Mielőtt fellobbanna haragod és megsemmisítenéd ezt a keménynyakú népet, várj egy kicsit, és idézd fel az egyezséget, melyet az emberekkel kötöttél. Hogy amikor gyermek volt még Izrael, kiszabadítottad Egyiptomból, és sasszárnyon hordoztad. Aztán emlékezz arra is, hogy Ábrahám a barátod volt, aki elől semmit el nem titkoltál, amit tenni szándékoztál...” Istennek persze nincs szüksége arra, hogy emlékezetében kutasson, hiszen kerubokon trónol és átlátja a mélységeket – tud mindent; számára nincs múlt, jelen és jövő. Előtte a világ létezése egyszerre van jelen, s az ember is a maga szabad voltában.
Amikor tehát Istennek azt mondjuk: emlékezz, valójában mi idézzük emlékezetünkbe Isten nagy tetteit a történelemben és saját életünkben. Az emlékezés egészen sajátos módja ez. Mózes Istennel megy vissza a múltba, Isten pedig jelenvalóvá változtatja a múltból azt, ami alkalmas az örök életre: vagyis az ő soha el nem múló tetteit. Így emlékezik a keresztény nép minden vasárnap a szentmisén, a teremtő Szentlélek erejében, Jézus Krisztus halálára és dicsőséges feltámadására – ezért lesz jelenvalóvá az oltáron a kenyér és bor színe alatt a Feltámadott.
A tékozló fiú is emlékezik, amikor magába száll és így szól: „Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben, én meg itt éhen halok.” A Szentlélekben emlékezik a bűnös az atyai házra, és ebből megtérés, hazatérés, új, soha nem volt élet fakad. A mai Szentleckében Szent Pál apostol szeretett fiának, Timóteusnak írva szüntelen emlékezik, egész addigi életét Isten szemével nézve értékeli: Hálát adok Uramnak, Jézus Krisztusnak, aki erőt adott nekem, megbízhatónak tartott és meghívott a szolgálatra – engem, aki azelőtt káromoltam és üldöztem őt... De megkönyörült rajtam... Sőt valósággal elárasztott az Úr kegyelme. Csak így szabad, csak így lehet visszanézni a múltra: kozmetikázás nélkül és hálaadással Isten csodálatos tervének kibontakozása láttán.
Lk 18,9-14
„Két ember ment föl a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos.”
 Az Ószövetség szent személyei közül ismerjük Mózest,amint bizalommal a reális életet tárja a mindenható Isten elé, megimádkozza a maga és népe sorsát. Ilyen a vámos imája is, jóllehet ez a vámos bűnös ember, Mózesnek méltatlan gyermeke. Igaztalan állapotban élt, nyomorgatta honfitársait, összeszűrte a levet a megszálló hatalommal, és nem becsületes munkával szerzett vagyonát sem arra használta, hogy alamizsnát osztogasson a szegényeknek.
 Mégsem reménytelen eset Jézus szemében. Még nem veszett ki belőle teljesen a lelkiismeret. Kilesi az alkalmat, amikor talán senki sincs a templomban, megáll hátul, szemét sem meri felemelni, s mellét verve így szól:
„Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek.”
Úgy áll Isten elé, amint van: mocskosan, lélekben betegen, bűnöktől megkötözötten. És imádságában azt mondja ki, ami van. Ezért igaz az ő imádsága. Az igaz imádság viszont az életszentség jele, vagyis ha egy bűnös igazul imádkozik, nem az többé, aki volt: megigazul. Ez azt jelenti, hogy Isten, a végső valóság színe előtt igaz állapotba kerül. Ez a szentség magja, gyökere! Még nincsenek jócselekedetei, még meg sem szabadult a bűnös szokásoktól, de kimondta a valóságot. Ebben a percben bűnnek nyilvánította mindazt, ami bűn az életében, és nem is talált semmi mást, csak bűnt. E nélkül a lépés nélkül nem lehet elindulni az életszentség útján.
 A farizeus nem tette meg ezt a lépést, ezért nem is a szentség útján jár, hanem zsákutcába tévedt. Saját jó tetteire koncentrál, s „hálaadása” nem más, mint dicsekvés. Érdekes, hogy bár elöl van, mégis észreveszi a templom hátuljában álló vámost. Kapóra is jön neki, mert van, akihez mérje magát.
Isten nem vonatkozási pont az életében, a másik ember pedig csak alkalom az öntetszelgésre.
Még csak nem is kér semmit, annyira egyértelmű számára, hogy jó tetteiért fizetség jár. Imádsága ezért nem a végső valóság előtti megállás, nem szembesülés, így nem is igazulhat meg: megmarad elvakult, hazug állapotában. Sok Krisztus-követő is belesétál ugyanebbe a csapdába. Isten azonban segítségére siet, amikor megengedi, hogy szokásos bűneibe újra meg újra visszaesve, a szabadulás útját nem találva végre megtanulja a vámos imáját. No, nem a szövegét, hanem a lelkületét. Ha megtanulja, s leesik szeméről a hályog, akkor majd megérti azt is, mit jelent, hogy „aki magát megalázza, felmagasztaltatik”
Mk 1,7-11
 „Keresztelő János ezt hirdette: »Aki utánam jön, hatalmasabb nálam.«”
 Az Atyához Jézus vezet el bennünket, de előbb Jézushoz kell eljutni, ez pedig nem megy másként, mint emberi vezető által, akit a Lélek közvetítőül kiválaszt. Ez még akkor is így van, ha valaki közvetlenül a szentírást olvasva tért meg Jézushoz, hiszen az apostolok és evangélisták, az ősegyház Szentlélektől sugallt, de egyben emberi tanúságtételét olvasta. Keresztelő János a Jézus Krisztushoz vezető ember prototípusa. Általa az egész Ószövetség ér el Krisztusig, hogy elnyerje beteljesedését az Újszövetségben. De mindannyiunk hitének útján ott állnak a Keresztelő Jánosok, és Jézusra mutatnak. Hálát szoktál-e adni azokért, akik téged útba igazítottak a Jézushoz vezető úton?
 Egész életedben imádkoznod kellene értük, mert a legnagyobb szolgálatot tették neked, amit ember csak tehet, majd az örökkévalóságban fog kiderülni, hogy mekkorát. Keresztelő János azonban tisztában van vele, és hangsúlyozza is, hogy a Jézussal való személyes találkozás mérhetetlenül felülmúlja mindazt, amit az emberi tanúktól hallhatunk róla. Jézust nem lehet emberi szavakkal meghatározni, fogalmakkal behatárolni, csak utat lehet mutatni feléje.
Ezért amikor te kapod Keresztelő János szerepét, mert előbb-utóbb erre is sor kerül, fontos, hogy olyan józanul lásd feladatodat és helyedet, mint ő. Ne ess bele abba a hibába, hogy csupán intellektuális magyarázatot adsz egzisztenciális útmutatás helyett. Tanúságtételednek olyannak kell lennie, hogy akit Jézushoz akarsz vezetni, érezze, hogy hegyeket kell lehordani és völgyeket feltölteni az életében, ha vele szeretne találkozni. És föl kell készülnöd arra, hogy – fokozatosan vagy drasztikus hirtelenséggel – kisebbedned kell, s egy adott pillanatban eltűnnöd a színről, mert szereped véget ért.
Ne sajnálkozz emiatt. Ne várj hálát sem azoktól, akiknek te mutattad meg az Isten Bárányát. A te jutalmad sokkal nagyobb lesz, mert kisebbedéseddel arányosan fog növekedni a te életedben is Krisztus, míg csak be nem tölt egészen. A Keresztelőénél is magasztosabb hivatás lesz a tiéd: hogy Krisztus eleven ikonja legyél a világban. Nem ezért érdemes papnak és szerzetesnek lenni? Vagy hitvalló szülőnek, nevelőnek? Egyáltalán: kereszténynek?
SZENT MIKLÓS PÜSPÖK
December 6.
+350 körül
Amilyen kevés hitelesnek tekinthető történeti adat birtokában vagyunk, olyan sok mozgalmas történetet ismerünk a szent püspökről, akiről a hagyomány olyan tisztelettel beszél, hogy népszerűségben, bensőséges tiszteletben és életszerűségben alig találjuk párját a szentek között.
Olyan életrajz, amely a történettudományt is kielégítő pontossággal mondaná el Szent Miklós püspök életét, nincs birtokunkban, s a későbbi források adatai sem megbízhatóak, ezért alakját annak a történetnek alapján vázoljuk föl, mely először a 13. századi Legenda Aureában tűnt fel.

Bővebben...

„Ami  embernél lehetetlen, Istennél lehetséges.”
        - A világ ma attól szenved, hogy nincs szilárd értékrendje. Pedig ennek kialakítása volna a nevelés lényege. Mi is a szilárd értékrend alapja? Az, hogy megkülönböztet abszolút és megkérdőjelezhetetlen, illetve relatív, az előbbiektől függő értékeket. Ha nincs abszolút érték, nincsenek neki alárendelt értékek sem, minden viszonylagos.

Bővebben...

További cikkeink...

Adó 1+1 % - Támogatás

A Magyar Katolikus Egyház technikai száma:

0011

  
Az Egyházközségünket támogató
Kis Szent Teréz Alapítvány adószáma:

18410215-1-05

Tájékoztató az 1 % felajánlásáról 

 

Az Egyházközség számlaszáma:

10700086-66754772-51100005

Egyházfenntartás

Hogyan támogathat minket?

>>>Kattintson ide<<<

Hitoktatási körlevél MKPK

A Magyar Katolikus Püspöki Kar
hitoktatásról szóló körlevele

és Nyilatkozat

ide kattintva olvasható

Képviselőtestület

AZ EGYHÁZKÖZSÉG

KÉPVISELŐTESTÜLETE

>>>kattintson ide<<<

Ajánlott oldalak

 

Keresés

Régi oldalunk...

Régi oldalunk

MEGSZŰNT!!!

már nem talál

archív tartalmakat:

www.diosgyorgk.fw.hu

Már nem frissül tovább,

és elmúlt eseményeink

már nem tekinthetőek meg.

VÉGE...

Ki olvas minket?

Oldalainkat 202 vendég böngészi