Rövid bevezetés az eljegyzéshez

Az eljegyzés másik liturgikus elnevezése a „foglaló” vagy „zálog”, utal a szertartás zsidó gyökerére. Mind az eljegyzés, mind a házasságkötés általános társadalmi esemény volt az ókor különböző kulturális környezeteiben, ennek megvolt a szokása a rómaiaknál, a görögöknél, a többi pogány népnél. Minthogy a kereszténység zsidó környezetben született, természetes, hogy szokásainak, szertartásainak gyökerénél is a zsidó szokásokat és kultuszt találjuk.

Egyben megfigyelhető az eredeti szokások spirituális átértelmezése, mondhatni kereszténnyé tétele. Az eredeti foglaló, amit a vőlegény apja fizetett a menyasszonynak (és a házassági szerződés aláírásával kezdődött a jegyesség egy éves időtartama) immár a fiatal pár egymásnak adott ígérete lesz, melyre isteni áldást kérnek. Az új párnak a közösség fenntartásában való szerepe háttérbe szorul, előtérbe kerül a személyes üdvösség és a felelősségteljes életvitel, aminek példájával szolgálják a közösséget. A szertartás központi szimbólumává pedig a gyűrűk lépnek.

Külön problematika, hogy egyrészt az eljegyzés önálló szertartás, ugyanakkor szervesen kapcsolódik a koronázáshoz (házasságkötéshez). A jelenlegi formában az eljegyzés kezdő könyörgésében már a házasélethez tartozó kérések is megjelennek, vagyis immár 5-600 éve egybekapcsolták a két szertartási elemet. Ehhez nyilván hozzájárultak a megváltozott társadalmi, kulturális körülmények. A nehézség akkor adódik, ha újra időben elkülönült időpontban akarjuk végezni az eljegyzést és a koronázást. Az említett könyörgéseket ebben az esetben a jövőre vonatkoztatva kellene módosítani, ráadásul a feltételesség megjelenítésével, hiszen az eljegyzés felbontható.

A jelenlegi magyar görögkatolikus euchologion az eljegyzést a másodházasság szertartásának formájában tartalmazza, ami mind teológiai, mind liturgikus szempontból elfogadhatatlan.