Mar Awa – a Szent Tamás apostol alapította Asszír Keleti Egyház pátriákája – részt vett XIV. Leó pápa péteri szolgálatát megnyitó szentmiséjén Rómában, majd Budapestre érkezett, ahol május 20-án politikusokkal, püspökökkel találkozott, 21-én este pedig előadást tartott a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen az asszír keresztények helyzetéről.
III. Mar Awa katolikosz kíséretében egyházából Magyarországra érkezett Mar Afram Athniel szíriai metropolita, Mar Narsai Bejnamin iráni, örményországi és georgiai püspök, valamint Mar Abris Youkhanan nohadrai és ninivei püspök.
Május 20-án délután megbeszélést folytattak a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) székhelyén Veres András győri megyéspüspökkel, az MKPK elnökével. Ezt követően nyílt lehetőségünk a beszélgetésre.
– Kik alkotják ma az Asszír Keleti Egyházat, amelynek a pátriárkája? Hányan vannak, akik még az ősi területeken élnek?
– Az Asszír Keleti Egyház hívei ma leginkább diaszpórában élnek a nyugati országokban, a legtöbben Észak-Amerikában és Kanadában. Magam is az Egyesült Államokban születtem és nőttem fel. A hívek 90–95 százaléka nyugaton él, a többiek az egyház ősi területén, főként Irakban, a történelmi központban, de élnek nagyobb kisebbségek Szíriában, Iránban, Libanonban és Törökország egy részén is. Keleti egyház, amely nyugaton él – már ebből a megállapításból jól meg lehet érteni, milyen kihívásokkal kell szembenéznünk. Nyugaton élő híveink számára a legnagyobb kihívás, hogyan tudjuk megőrizni identitásunkat, ősi asszír egyházunkat, amely keletről ered, alapítója Szent Tamás; hogyan tudunk keleti egyházként élni nyugaton; hogyan tudjuk megőrizni a nyelvünket, a modern asszír nyelvet, amelyet az otthonainkban beszélünk; hogyan tudjuk megőrizni a szír liturgia nyelvét… Keleten pedig az jelenti a nagy a kihívást, mennyire nehéz a keresztények élete. Vannak országok, amelyek nem állnak barátságosan a kereszténységhez – ott az a kihívás, hogyan éljük túl ezt a politikai hozzáállást. Ilyen a mi Kelet és Nyugat között megosztott egyházunk. Egyházvezetőként sokat beszélünk a híveinknek arról, hogy maradjanak őseik földjén, de ez nehéz kérdés.
– A patriarkátus székhelye hosszú időn át az USA-ban volt, nemrég helyezték vissza Mezopotámiába, Erbílbe. Tekinthetjük ezt is egy jelnek?
– Igen, ez is egy jel. 1933 óta a patriarkátus száműzetésben élt, el kellett mennie Irakból. 1940-ben került Amerikába, egészen 2015-ig, amikor elődöm visszahelyezte a székhelyet Irakba. Erbíl városában lett a központunk, az iraki Kurdisztán fővárosában, mert ott könnyebb volt megtelepedni, segítő környezetben, és mert Irakban maradt híveink nagy része is Kurdisztán régióban él. Kevesen vannak Bagdadban és más iraki városokban. Kurdisztán régió segítségével meg tudtunk telepedni, fel tudtuk építeni az új pátriárkai székesegyházat, most készül a pátriárkai szeminárium, egy olyan épületkomplexum, ahol az egyházvezetés is helyet kap majd. Az, hogy visszaköltöztünk, lelkileg megerősíti a híveinket abban, hogy maradjanak, ne hagyják el az országot. Ma is vannak persze olyanok, akik elmennek, de mi igyekszünk a híveinket maradásra ösztönözni, még ha ez nem is könnyű.








