Sipos József kárpátaljai református lelkipásztor évekkel ezelőtt szembesült azzal, vannak gyermekek, akik hosszabb vagy rövidebb időre kórházba kényszerülnek akár anélkül is, hogy orvosi ellátásra szorulnának. Megalapította a KEGYES Alapítványt, melynek önkéntesei a hét minden napján kórházban lévő, „elfelejtett” gyermekeknek próbálják szebbé tenni a mindennapjait.

– Református lelkipásztorként, négygyermekes édesapaként számtalan feladat hárul rád, mégis egy nagyon fontos ügy mellé álltál 2017-ben. Hogyan kezdődött?

– Nem akartam nagy dolgot, csak elvittünk egy gyűjtés összegéből vásárolt adományt a nagyszőlősi gyermekkórházba. Ott hallottunk először arról, hogy vannak elfelejtett gyermekek. Átadtuk az adományt, majd tudósítottunk a fennálló helyzetről. Rengeteg embert indított meg, akik segíteni akartak. Minden szükségessel ellátták őket: pelenkával, popsitörlővel, ruhával, játékokkal.

Éreztük azonban: nem elégedhetünk meg azzal, hogy átadjuk az adományt és otthagyjuk ezeket a gyerekeket. Melléjük kell állni.

A Kárpátaljai Református Ifjúsági Szervezet (KRISZ) fogadta az anyagi felajánlásokat, amelynek akkor elnöke voltam. Stabil háttért jelentett a szolgálat folytatásához.

2020-ban megszületett a KEGYES Alapítvány… Először a nevünk Elfelejtve volt. 2018-ban vettük fel a KEGYES nevet, de még nem alapítványként. Ez egy mozaikszó, melynek jelentése Kárpátaljai Elfelejtett Gyermekek Segítése. A koronavírus-járvány idején hosszabb időre kiszorultunk a kórházakból. Emiatt alakult meg az alapítvány 2020-ban. Egyszerűbb volt hivatalos formában érvényesülni. Egy krízisre adott válasz volt.

– Mi az alapítvány célja?

– Megfogalmazódott bennünk, hogy szeretnénk egy intézményt létrehozni, ahol a saját szabályaink szerint tudunk segíteni az elfelejtett gyerekeken és azokon az anyákon, akik ugyan nem szeretnének lemondani a gyermekükről, de a körülményeik nem engedik meg, hogy hazavigyék őket. (…)

Célunk az, egy gyerek se legyen elfelejtve. Ne legyen egyedül. Ha van egy kórházban hagyott gyerek bárhol Kárpátalján, szóljanak, és ott vagyunk.

Ez a mi szolgálatunk. Az, hogy időközben bővült a tevékenységi körünk, Isten kegyelme. Vannak kórházak, ahol külön szobát alakítottunk ki, hogy a gyerekek, akik nem feltétlenül szorulnak speciális orvosi ellátásra, méltó körülmények között töltsék itt az időt.

– Hogyan lesz egy gyermek elfelejtett?

– Már évtizedek óta előfordul, hogy egy gyermek a kórház valamelyik osztályára kerül szülői felügyelet nélkül, főleg betegség miatt. Az édesanya sok esetben nem teheti meg, hogy vele maradjon, mert nincs mellette férj, nagyszülő, akik vigyázna az otthonmaradó gyerekekre. Volt azonban olyan eset is, hogy az anya külföldi munkavállalás miatt kényszerült kórházban hagyni a gyermekét, akit hosszú idő múlva szeretett volna magához venni újra. Már nem találta meg. Van, akit a gyámügy vesz el a családtól, és kivizsgálás miatt kerül kórházba, aztán onnan viszik tovább valamilyen intézménybe, gyermekotthonba. Van, akit egyáltalán nem vállalnak betegség miatt. Sokszor olyan körülmények közül érkeznek ezek a gyerekek, ahol életre szóló traumákat szereznek. Volt, aki saját testvére halálának szemtanúja volt.

– Mi volt számodra a legemlékezetesebb az elmúlt évek során?

– Megismertünk egy Janó nevű gyereket, akit a halál torkából mentettünk meg. Tizenhárom gyermekkel élt az anya, borzalmas körülmények között. Számára az életet jelentette az, hogy végül lemondott róla. Másfél évesen öt kilogramm volt. A kórházba kerülve új esélyt kapott. Később örökbe fogadták.

A teljes interjú ITT olvasható.

Forrás: ujvarosonline.hu

Szerző: Gátasné Szatmári Valéria

Fotó: KEGYES Alapytvány

Magyar Kurír

Karácsonykor, a napok óta szüntelen eső áztatta Rómában, alkonyatkor, zarándokok részvételével zajlott a szent kapu bezárásának ősi szertartása. „Amint bezárjuk ezt a szent kaput, hisszük, hogy a Feltámadott szíve, az új élet kimeríthetetlen forrása mindig nyitva marad azok előtt, akik belé vetik reményüket” – hangsúlyozta a bíboros.

Ősi és ünnepélyes szertartás

Az ünnepi szentmisét megelőző szertartás a szent kapu előtt, a bazilika előterében kezdődött. A könyörgés után a bíboros csendben a szent kapuhoz lépett, térdre borult, és csendben imádkozott. Végül felállt, és bezárta a kaput, melyen zarándokok sokasága haladt át a remény jubileumi szentévében.

A kapu bezárását a zarándoklat hagyományát idéző ősi harang, a Sperduta szava kísérte. (A harang neve La Sperduta, magyarul: Az elveszett. A név egy 16. századi népi hagyományból származik, amely szerint egy pásztorlány –más források szerint egy zarándok – eltévedt a környéken az éjszakai sűrű ködben a római Esquilinus domb környékén. A Szűzanyához imádkozott segítségért, ekkor megszólalt a bazilika harangja, amelynek hangját követve szerencsésen hazatalált – a szerk.)

A kaput még Ferenc pápa megbízásából a litván főpap nyitotta meg, Szűz Mária, Isten Anyja ünnepén, 2024. január 1-jén. A kapu bezárásának időpontja most sem volt véletlen, a bazilikában, a hagyomány szerint a főoltár alatt őrzik annak a szent jászolnak az ereklyéit, melyben az újszülött Jézus feküdt.

Váljunk nyitott kapukká mások számára

„Ami bezárul, az nem az isteni kegyelem, hanem az Egyház számára rendelt különleges idő; ami viszont örökre nyitva marad, az az irgalmas Isten szíve” – hangsúlyozta Makrickas bíboros a szertartást követő karácsonyi szentmisén, amelyen a Liberiana kórus (hivatalos nevük: Cappella Musicale Liberiana) végzett zenei szolgálatot. Az énnekar az idei jubileumi évben ünnepli hivatalos alapításának 480. évfordulóját.

„Ma láttuk, ahogy bezárul a szent kapu – mutatott rá a bíboros –, de az igazán fontos kapu továbbra is a szívünk kapuja marad: akkor nyílik meg, amikor Isten szavát hallgatjuk, akkor tárul ki, amikor testvéreinket befogadjuk, és akkor erősödik, amikor megbocsátunk és bocsánatot kérünk.”

A szent kapun való áthaladás ajándék volt, és az a küldetésünk a jövőben, hogy mától kezdve mi magunk váljunk nyitott kapukká mások számára.”

Így válik „egy egyszerű és ünnepélyes gesztus „hálás emlékezéssé és bátor küldetéssé” – emelte ki a főpap.

Egy jubileum, két pápa

Homíliájában a bazilika bíboros főpapja kiemelte a remény  hamarosan véget érő jubileumának egyedülálló jellegét: ezt a szentévet Ferenc pápa nyitotta meg, és XIV. Leó pápa folytatta. 1700-ban történt hasonló, azt a szentévet XII. Ince pápa nyitotta meg, és XI. Kelemen pápa zárta le. De ma, akárcsak akkor, ez „a staféta és a vezetés átadását jelentette, amely elénk állítja az Egyház soha véget nem érő életének képét”, mert „az Úr soha nem hagyja el Egyházát”.

A béke lehetséges

A remény jubileuma, folytatta a bíboros, „olyan idő volt, amikor az Egyház ismét hirdette az egész világnak, hogy Isten nincs távol, hogy a béke lehetséges, hogy az irgalom erősebb a bűnnél”.